Makaróni

A múlt hét végén két napot a Debreceni Egyetemen töltöttem az  “Informatika a felsőoktatásban” konferencián. Két Bologna-szekcióba is beültem, oda, ahol az új, kétszíntű oktatási rendszerre való átállás kérdéseit tárgyalták. Nem bántam meg, sok érdekes dolgot hallottam.

Az jól látható, hogy a régi és az új rendszer előnyeinek és hátrányainak latolgatása egyelőre véget ért. Mindenki arra készül, hogy elnöki aláírás ide vagy oda, nincs mese, az újra rövid időn belül át kell térni, a jelenlegi feladatok tehát praktikusak: tervezni, számolni, szervezni és menedzselni kell. A vita nyilván később ismét fellángol majd, ha már tapasztalatokról is lehet beszélni.

Mindazonáltal nyitott kérdés van bőven. Vegyünk egy példát: a bachelor-képzésnek a koncepció szerint gyakorlatiasnak kell lennie, a hallgatókat piacképesen kell kibocsátani. De mit jelent az, hogy gyakorlatias? Hát, az informatikus képzésben például azt, hogy az órarendbe sok gyakorlati foglalkozást kell beiktatni. Ehhez kis csoportok kellenek, ami sok oktatót és sok tantermet, labort kíván az első három évben – de megvannak ehhez a feltételek? Az eddigi egyetemi oktatási rend általában úgy épült fel, hogy a hallgatók az első években elméleti alapozást kaptak, majd utána jött a gyakorlat. Most, ha jól értem, az egészet a feje tetejére kell állítani. Hogyan fog ez a gyakorlatban megtörténni?

A konferencián megtudtam, hogy az ELTÉ-re idén 400 új hallgatót vettek fel informatikai területre, egyelőre párhuzamosan hagyományosra és bolognaira. A lemorzsolódás az eddigi tapasztalatok szerint nagy, a rendszerben pedig sok, a mintatantervtől elmaradó hallgató kóvályog, ami megnehezíti a tervezést és a szervezést. Ez egyébként másutt is így van: a rendszer megkívánt rugalmassága majd’ annyi problémát okoz, mint az újtípusú kétszintűség.

Nagyon érdekes volt az az előadás, ami a BME mérnök-informatikus képzésének “tudástérképét” mutatta be, vizuálisan, nemzetközi összehasonlításban. A Műegyetemen azt is kiszámolták, mekkkora az új bachelor-szint oktatói többletigénye.

Egy további kérdés: mennyit és mit kell tudnia informatikából egy gazdasági képzésben részt vevő bachelornak? A tanterv, ha jól értettem, kötelezően 4+3 kreditet ír elő, vagyis egy heti háromórás és egy heti kétórás gyakorlatot. Vajon mire elég ez? És hogyan lehet ezeket a foglalkozásokat “gyakorlatiassá” tenni olyan hallgatók számára, akik azt sem tudják, mi a vállalat? Ha ilyen kicsi a kötelező időkeret, miként lehet elérni, hogy az egyéb tárgyakban súlyának megfelelő szerepet kapjon az informatika? Mit kellene a hallgatóknak már a középiskolában megtanulniuk? Legyen pontértékű felvételi szempont az informatikai felkészültség, éppen úgy, mint a nyelvtudás? Lehet számítani arra, hogy a hallgatók autodidakta módon majd önmagukat képzik, pláne ha a tanártól sok házi feladatot és projektmunkát kapnak? Az önálló munka mennyiségének és hatékonyságának növelése érdekében hogyan kellene megváltoztatni a tanmeneteket, átírni a könyveket, felhasználni magát a technikát? Hogyan lehet egységesíteni a képzést úgy, hogy a hallgatók előzetes félkészültsége nagyon széles határok között mozog?

A “mit kell tudni?” kérdést az ELTE bölcsészei is felvetették. Az itteni előírás két kredit kötelezően. Egy másik szekcióban rákérdeztem az orvosokra is. Hát…

Pár év múlva meglátjuk majd, mit szól a piac az új végzősökhöz. Meg azt is, hogy a pénzszűkében lévő egytemek a fizetős programok bővítésével mennyire inflálják el saját diplomáikat.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.