Legvége

Tudjuk, hogy a mai világban egyes állások, munkakörök könnyen elvándorolnak egyik helyről a másikra. Azzal is tisztában vagyunk, hogy e mozgás alapvető hajtóereje a költségek csökkentése: a munka, ha nincs helyhez kötve, oda vándorol, ahol olcsó a munkaerő. A munka tehát elindul – de vajon hol áll meg? Hol vannak az outosurcing-szálak végpontjai?

Az egyik végpont például Ethakotában van, egy kis indiai faluban, Andhra Pradesh államban. A hatalmas ország lakosainak nagyjából 70%-a falvakban lakik. Ezek egyika Ethakota. Aki el akar jutni oda, tíz órás vonatozásra kell vállalkoznia Hyderabadból, ami ugyebár nem semmi. (Amikor gyerek voltam, a Mátészalka-Budapest vonal tartotta a rekordot kerek nyolc órával, átszállás nélkül.) Internet azonban már itt is van, és megjött vele a munka is. Milyen munka? Természetesen kiszervezett irodai munka, számlaellenőrzés, személyzeti adminisztráció meg más ilyesmi.

A munkát a GramIT hozta, egy alapítványi nonprofit szervezet, egyebek között a Satyam Computer elnökével a háta mögött. A cél: munkát adni az eldugott falvak szegény lakosainak. Ethakotában jelenleg ötvenen dolgoznak egy helyi viszonylatban csinosnak mondható irodában. A kezdők 800 dollárt (!) keresnek egy évben, szemben az indiai városokban dolgozó kollegáik évi 2-5000 dollárjával, és persze a fejlett országok bérszínvonalával. Angolul tudni kell egy kicsit, de nem sokat.

Fog ez menni? Működik ez a modell? Meglátjuk. Az mindenesetre látszik, hogy a falvak lakói jobban ragaszkodnak a munkaadójukhoz, mint elkényeztetett városi kollegáik, akik könnyen váltanak kicsivel magasabb fizetésért.

Mivel megint Indiával foglalkozunk, had jegyezzek fel ide még valamit. Tegnapi újsághír: indiai befektetők európai távközlési cégek iránt érdeklődnek. Erre a szálra sem árt majd figyelni.         

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.