Lázadás a Bountyn

Itt van egy kiegészítés az előző bejegyzéshez.

Oktatás közben jó dolog illusztrálási céllal olyasmire hivatkozni, amit mindenki ismer. Én például szeretek játékfilmekkel példálózni. Tíz-tizenöt ével ezelőtt ez könnyű volt: a hallgatók nagy része ugyanazokat a műsorokat nézte a tévében és ugyanazokat a filmeket látta a moziban.

Újabban viszont egyre nehezebb dolgom van. Ilyen közös nevezőként használható élményekből egyre kevesebb akad. A napokban például a Bounty esetére próbáltam utalni egy vezetési kurzuson. Nem véletlenül: a történet tényleg érdekes, a híres lázadásról pedig három film is készült, mindegyik kiváló szereposztással (Laughton, Brando, Hopkins, Fox, hogy másokat ne is említsek). Hogyan viselkedett Hopkins kapitányként, miért lázadtak fel a matrózok, és aztán mi történt a hajón és a mentőcsónakban? Kiváló történet sok tanulsággal. Az eredmény: húsz hallgatóból másfél jelezte, hogy látta valamelyiket. Azért másfél, mert a második nem volt biztos benne.

A sok csatorna ezeket az élményeket atomizálta. Az előző bejegyzés azt jelzi, hogy a digitális televíziózás terjedésével, az internet erőteljes belépésével a kép tovább fog töredezni. A felmérések egyébként azt mutatják, hogy hiába van az embereknek negyven csatornájuk otthon, akkor is csak néhányat néznek közülük. Ha százhúsz csatornájuk van, akkor is csak azt a néhányat. Rendszerint azokat, amelyek nem zökkentik ki őket a komfortzónájukból, ahol nem érzik veszélyben a világképüket, ahol otthon érzik magukat.

A televízió a hőskorában összekötötte az embereket. Az irány, ha igaz, ma az atomizálódás felé mutat. Ha igaz, mert egyébként egyes műsoroknak ma is igen nagy a nézettsége, csak azokkal meg én nem tudok mit kezdeni. Hogy az egyéniesedésnek milyen pozitív és negatív következményei lesznek, arról fogalmam sincs. Mindenesetre a Bounty-filmekről készített diámmal nem sokra megyek.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.