Knowledge worker

Két napja a vonaton nyolc humán szakos hallgató házidolgozatát olvastam el. A többségük úgynevezett szakértői cégben dolgozik, ahol az a kérdés, hogyan kell kezelni a magasan képzett, különleges, kreatív munkát végző embereket. Ez a nyolcas minta kicsi, de az érdeklődés nem meglepő, hiszen ugyanazen a problémán nagyon sokan törik a fejüket szerte a nagyvilágban.

Közéjük tartozik Thomas Davenport professszor is, a Babson College vezető kutatója. Több munkáját olvastam már, egynek a magyarországi megjelentetésében is közreműködtem. Új könyve a “knowledge worker”-ekről szól, tehát pont azokról, akikről az említett humános hallgatók is írnak: kutatókról, programozókról, tanárokról, tervezőkről, vagyis nagy tudású, kreatív emberekről, szakértőkről. Nekiültem ennek a könynek, egyrészt azért, mert érdekel a téma, másrészt azért, mert olyan emberekkel foglalkozik, akik között jómagam is tevékenykedem.

Milyenek is ők tulajdonképpen? – teszi fel a kérdést Davenport professzor. Először is, mondja, ezek az emberek szeretik az autonómiát. Nem szeretik, néha kifejezetten utálják, ha meg akarják nekik mondani, mit és hogyan csináljanak. Gyakran sündisznóállásba helyezkednek, ha valaki megsérti a területi jogaikat. Ugyanakkor persze örülnek, ha beszélnek róluk és tisztelik őket. Autonómiájuk egyik biztosítéka az, hogy a fejükkel dolgoznak, vagyis nem lehet pontosan tudni, hogy mikor mit csinálnak. Ha mondjuk egy programozó éppen bambán néz maga elé, lehet, hogy egy tábla csokoládéra gondol, de az sem kizárt, hogy a zseniális algoritmust ötli ki. Szerencsére sokszor nem is kell őket menedzselni, elég okosak és képzettek ahoz, hogy irányítani tudják saját magukat. Igényelt autonómiájuk nemcsak szellemi: azt is maguk szeretik eldönteni, hogy hol és mikor dolgoznak. Egyesek például éjszaka a legtermékenyebbek, mások meg egy tó partján egy bokor árnyékában.

A munkájuk nehezen, vagy egyáltalán nem algoritmizálható, programozható. Általában ellenérzéssel fogadják, ha valaki ezzel próbálkozik, például racionalizálási céllal, pláne ha ők maguk nem vesznek részt benne.

Ha valaki meg akarja tudni, hogy az ilyen emberek hogyan dolgoznak, legjobban teszi, ha beköltözik közéjük és megfigyeli őket. Azonban ettől se várjon túl sokat, mivel a gondolkozás láthatatlan tevékenység. A megfigyelő legyen óvatos: a tipikus szakértő szívesen beszél a munkájáról, ha úgy érzi, segítő szandékkal közelednek hozzá, de ha veszélyt szimatol, bezárkózik, és akkor nem sok esély van annak kiderítésére, hogyan is végzi a munkáját tulajdonképpen. A megfigyelői, elemzői óvatosság egyébként sem árt. Lehet, hogy a külső szemlélőnek valami irracionálisnak vagy éppen feleslegesnek, haszontalannak tűnik (mondjuk egy hosszadalmas fecsegés ebéd után), a szakértők számára viszont egyáltalán nem az.

Egy fizikai munkást vagy egy rutinmunkát végző adminisztratív dolgozót viszonylag könnyű ellenőrizni. A termelékenységük racionalizálási akciókkal, betartandó vezetői utasításokkal, szabályokkal növelhető. A szakértőkkel más a helyzet: a termelékenységük szempontjából a kötődésnek, az elkötelezettségnek van döntő jelentősége. Az elkötelezettség, a “commitment” legveszélyesebb ellensége az indokolatlan beavatkozás, az autonómia megnyirbálása. Ne feledjük: a jó szakértő a maga területén okosabb, tapasztaltabb, képzettebb lehet a vonalbeli főnökénél.

A szakértő, a “knowledge worker” tisztában van tudása értékével, és azt nem osztja meg másokkal egykönnyen. A vagyonuk a fejükben van, és ezt ők is pontosan tudják. A védekező magatartást a mai idők esményei – leépítések, kiszervezések – csak felerősítik. A megosztás persze nem kizárt, de a szakértő tudni akarja, mit kap cserébe.

Milyen következtetést von le mindezekből a tulajdonságokból Davenport professzor? Azt, hogy a “knowlege worker”-eket másképpen lehet és kell vezetni, mint a többi alkalmazottat. Erre sok példát hoz fel különböző kutatási programokból, megfigyelésekből.

Davenport a blogokról is ír. A blogot még nem bizonyított tudásmenedzsment eszköznek tekinti. Egy blogíró ismerősére hivatkozik, aki szerint a blog leginkább saját tudásod menedzselésére alkalmas. Egyetértek.

Holnap felhívom azt a műegytemi PhD hallgatót, aki a tudásmenedzsment informatikai támogatásáról, pontosabban a támogató eszközök kategorizálásáról ír értekezést. Davenport könyvében talál ehhez néhány értékes gondolatot és példát.

Érdekes részei ellenére a könyv egyébként csalódást okoz. Szószátyár és elnagyolt, sok benne az ismétlés, a szerkezete túl laza. Még dolgozni kellett volna rajta. Talán legközelebb.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.