Királyi

A királynő a Puskin moziban. A Diana-történet az angol uralkodó szemszögéből elmesélve.

Nehéz megmondani, miért készül egy ilyen film: egyszerű vállalkozásról van szó, vagy inkább megrendelésről, és ha az utóbbi, vajon ki lehet a megrendelő? Hárman ülnek itt az asztalnál: a királynő, Tony Blair és a nép, vagyis az alattvalók. Nevelési történet ez, mindenki nevel egy kicsit a másik kettőn. Mindenki (talán) bölcsebb lesz a végén. Egy ilyen témából nyilván könnyű lenne egy cukros giccset vagy valami „nagy leleplezést” csinálni. Ez a film szerencsére a harmadik utat választja. A maga korlátai között egész jó. Mert korlátok azért vannak: hogy mást ne mondjunk, Károly viselt dolgait épphogy csak megemlítik, a gyerekeket egyáltalán nem mutatják, a konspirációs találgatásokat eleve kizárják. Marad az egyéni (királynői) dráma, és az említett kölcsönös nevelés.

Az eredmény: az ember tényleg elgondolkodik egy kicsit ezen az államfői-uralkodói intézményen. Milyen legyen egy olyan ember, aki tulajdonképpen egy nép, egy állam, valamiféle összetartozás-érzés megtestesülése? Milyen szerepkör ez tulajdonképpen? Mit jelent a politikai semlegesség, a támadhatatlanság? Mikor mondja egy koronás fő (legyen az a korona képletes vagy valódi) a népének, hogy eddig és ne tovább? Mit jelent a modernizálás és mi értelme van a modernizálásának? A szeretet számít, a népszerűség, vagy a tisztelet? Miért kell fejet hajtani, megállni és visszakozni bizonyos pillanatokban? Ki és mivel tudja ezt elérni, ha tényleg szükség van rá? Ügyes üzleti vállalkozás ez az egész monarchia, vagy inkább valamilyen lelki szükséglet? És mi lenne nélküle, ha nem ülne ott senki a palotában, aki alkalomadtán összevonja a szemöldökét és csendesen de határozottan és jól hallhatóan azt mondja: Ejnye!

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.