Kiigazítás

Mibe érdemes befektetni mostanában? – kérdezi a Business Week riportere Jim Rogerst, a híres befektetőt (március 9.). Leginkább a mezőgazdaságba – jön a válasz.  Ez egy szörnyű ágazat volt vagy harminc éven át – folytatja Rogers. Évtizedekig a papírpénz bűvészei álltak a kapitányi hídon. A világ most megváltozik. Azok nyernek, akik tényleg termelnek valamit. Tőzsdeügynököket látunk majd a taxik volánjánál. Közülük az okosabbak akár a traktorvezetést is megtanulhatják, és akkor munkát kaphatnak a farmerektől. A Lamborghiniket 29 éves farmerek fogják vezetni.

Szóval keress magadnak egy fess farmert és szegődj el hozzá, mert a pénz hozzájuk gurul majd az elkövetkező években.

Rogers szerint Obama gazdasági mentőcsomagja teljesen elhibázott. A bajba jutott bankokat és vállalatokat hagyni kellene csődbe menni – mondja. Nem kár értük, majd átveszi a helyüket valaki más, aki okosabban gazdálkodott. A rosszak hibáiért kár a jókat büntetni. Micsoda rendszer az – kérdezi -, ahol valaki csődbe visz egy óriási céget, majd nyugodtan elsétál 150 milliós végkielégítéssel? A Wall Street cápái egymást próbálják menteni, pedig a 300 millió amerikaival kellene törődni – fejezi be az utolsó választ Rogers.

A válság érdekes véleményeket hoz felszínre. A hangok élesebbek lettek. Olvassuk el például, mit ír Philip Delves Broughton a The Sunday Times hasábjain saját diplomájáról, az MBA-ról, és a Harvardról, ahol szerezte. A bölcsész Broughton nemrég beiratkozott a patinás egyetem üzleti iskolájába. Végzés után könyvet írt a tapasztalatairól, amiről nemrég én is beszámoltam ebben a blogban. Dicsértem a kiegyensúlyozottságát: bemutatja színét és fonákját, erősségét és gyengéit, erényeit és visszásságait.

Szerzőjének mostani cikke érdes, ingerült. Ez bizonyos mértékig érthető: valószínűleg kellemetlen érzés, ha az ember a saját iskolatársai nevével rendszeresen az újságok szégyenrovataiban találkozik. Csőd itt, válság ott, csalás amott, főleg a pénzvilágban. Mentőcsomagok középnzből. Hát mit csinálnak ezek az emberek a diplomájukkal? Mire érzik feljogosítva magukat vele? Milyen bajokat hoznak még ránk? – háborog Broughton. Felidézi az iskola korábbi nagy tévedésit, például azt a bizonyos lelkendező esettanulmányt az Enronról, vagy azt a másikat ama neves bank kiváló személyzeti politikájáról, amelynek csak egy hibája van: éppen most ment csődbe. Malőr. Üzemi baleset.

Igaza van Broughtonnak? Valami baj van az MBA-val, vagy közülük az egyik leghíresebbel, a Harvard MBÁ-jáva? A problémákat kár lenne tagadni, és ha ezekre valóban kíváncsiak vagyunk, legjobb, ha egy Harvardos professzor könyvét ütjük fel. Rakesh Khurana vaskos kötetéről van szó, amelyről szintén szóltam már ebben a blogban. A könyvből kiderül: az MBA programokat eredetileg nem pénzembereknek találták ki. A reálgazdaság vezetőinek képzése volt a feladatuk. A korai MBA-sok termelő és szolgáltató cégeknél helyezkedtek el, termelést irányítottak, innovációkkal foglalkoztak, vállalkoztak, vállalatokat építettek. A legjobb iskolák végzőseinek érdeklődése csak később, különböző gazdasági, társadalmi és politikai események hatására fordult a bankok, a befektetési alapok, a brókerházak, a biztosítók, a tőzsde felé. A Harvardon végzett, minden bizonnyal igen tehetséges diplomások legnagyobb részét mostanáig a gazdaságnak ez utóbbi szektora szívta fel: tehetség a pénzvilág felé áramlott.

A fentebb idézett Jim Rogers szerint most talán megfordul a helyzet. A hallgatók érdeklődése és mozgása, valamint az ahhoz igazodó oktatási struktúra persze nem ad magyarázatot nagy tévedésekre, a katasztrofális következményekkel járó döntési hibákra. Broughton szerint az MBA-soknak sokkal többet kellene tanulniuk döntéseik lehetséges társadalmi következményeiről és kockázatairól, és persze többet kellene foglalkozniuk üzleti etikával. Ez biztosan nem ártana, de aligha jelentene megoldást. Egy rendszer problémáiért nem lehet a tananyagokat és az etikát okolni. A Harvard Broughton cikkében emlegetett diákjai (és most nem azokról van szó, akik tényleg csaltak) valószínűleg azt tették, amit az adott helyzetben tenniük kellett. Rámozdultak lehetőségekre, éltek velük, bementek a kinyíló ajtókon, megszaporázták a lépteiket, ha a többiek is gyorsítottak. Mentek a nyájjal. Táncoltak, amíg szólt a zene, hogy a The Economist nemrég megjelent kiváló válságelemző mellékletének szavait idézzem.

A mai médiazűrzavarban mindenkinek egyre hangosabban kell beszélnie, hogy egyáltalán észrevegyék. Ha lehántjuk Broughton cikkének érzelemdús és hatásvadász burkát, fontos mondanivalóra bukkanunk: igen, az oktatási rendszerben, a tehetséges hallgatók mozgásában torzulások mutatkoznak, jó lenne az egyensúlyt helyreállítani. Jó lenne azt látni, hogy több jól felkészült középiskolás érdeklődik a matematika, a fizika, a kémia, a biológia, a műszaki tudományok iránt, és ezek a szakok visszanyerik régi vonzerejüket. Jó lenne látni, hogy az üzleti iskolák hallgatói nagyobb számban orientálódnak a reálgazdaság felé, a tantervekben pedig több helyet kapnak a vállalkozással, innovációval, szolgáltatásmenedzsmenttel, logisztikával, új technológiák piacosításával, termelésirányítással kapcsolatos tárgyak. Ebben teljesen igazuk van az üzleti iskolák és az MBA diplomák kritikusainak.

Valószínűleg Jim Rogers sem azt akarja mondani, hogy mindenki termesszen cukorrépát, hanem hogy helyre kell billenni a reálgazdaságban és a pénzvilágban elérhető jövedelmek egyensúlyának. (Érdemes tanulmányozni az USA vonatkozó statisztikáit.) Most, válság idején megláthatjuk, ki mit tanult és mit felejtett – bár talán jobb lenne, ha nem látnánk meg, a világ visszazökkenne a régi kerékvágásba, de mindenki gazdagabb lenne néhány tapasztalattal. Minden ilyen kiigazítás rengeteg igazságtalansággal, személyes tragédiával is jár.  

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.