Intő

Szeretném rögtön az elején leszögezni: én is lövöldöztem az Állami Fejlesztési Bank pincéjében. Puskával lövöldöztem, egy sezlonszerű alkalmatosságon fekve, céltáblára. Talán hármat lőhettem. Világosan emlékszem a jelenetre, elvégre ritkán lövöldöz az ember bankok pincéjében, velem is csak egyszer fordult ez elő. Azért tartom fontosnak ezt megemlíteni, mert Bächer Iván új könyvének egyik hőse hasonló kalandot idéz fel, ami nem meglepő, mert ugyanabba a gimnáziumba jártunk, méghozzá nagyjából egy időben.

Az Intőkönyv az iskolai élményekről számol be meg az azokat követő katonaságról, amin én szintén átestem, bár más laktanyában. A laktanya más volt, de az élményanyag ugyanaz. De maradjunk a gimnáziumnál. Mivel más osztályba jártam, nem ismertem mindenkit, aki az Intőkönyvben szerepel, de azt azért tudom, kik vannak az alig álcázott nevek mögött. Máig felkapom a fejemet, amikor az ismerős alt hang szól a rádióból, tudom, ki az a Kerekes tanár úr, Cserepes igazgató pedig egyszerűen a történelemtanárom volt. Én is táboroztam Lepencén, fürödtem a patakban, számháborúztam az erdőben, lapátoltam a földet a dunakanyari töltésnél. Sok kollégistát ismertem a könyvben emlegetettek közül.

Az Intőkönyv fontos könyv, fontos adalék a hetvenes években szocializálódott korosztály élményanyagához. Nyilván azok élményanyagához, akik ebbe a bizonyos belvárosi iskolában húztak le sok évet. Én nyolcat töltöttem ott, ha jól számolom, Bächer Iván ugyanannyit. Vidám könyv, anekdota anekdota hátán, de tanulságos is. Jó, ha az ember tisztázza, hogyan is élt, mit tapasztalt egyes korokban, már csak azért is, mert mások is azon igyekeznek, hogy megmondják neki, hogyan is élt, mit tapasztalt akkor.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.