Hajótörés

Dédelgetett tervem egyszer egy olyan kurzus felépítése, amelyik csupa informatikai kudarctörténetből áll. A szándék nem valamiféle titkolt szadista hajlamból ered, hanem inkább abból a megfontolásból, hogy a kudarc minden jel szerint szerves alkotóeleme ennek a világnak, ráadásul sokat lehet belőlük tanulni. Mivel kényes témáról van szó, külföldi példákra szorítkoznék, olyanokra, amelyekről elég részletesen beszámolt a sajtó. Nem lenne nehéz néhány szép esetet megtalálni.

Itt van például az FBI Trilogy nevű projektje (New York Times, 2005. január 14.) Az eredeti célja világos és ésszerű: modernizálni az iroda számítógépes rendszerét, újra cserélni néhány tízezernyi asztali gépet, felépíteni egy biztonságos, korszerű kommunikációs rendszert. A szándék teljességgel érthető. A krimikből ismert nevezetes intézmény egy évtizedet és 400 millió dollárt fordított rá. Ahogy az idő haladt előre, az eredeti terv folyamatosan dagadt, terebélyesedett. Az a szerény terv, hogy a régi mainframe-es dokumentumtároló rendszert valamilyen modernebb webes jellegű megoldásra cseréljék, idővel, ahogy a sajtó beszámolt róla, egyre ambiciózusabb elképzeléssé változott. Aztán jött a New York-i terrortámadás: újabb igények tömkelege.

A szállító lehetetlen helyzetbe került. Az FBI eredetileg 2003. decemberében szerette volna a projektet befejezni, de addigra csak egy hibákkal teli prototípust kapott. Közben az informatikai vezetők egy meglendített forgóajtó sebességével váltották egymást. A Trilogy-t a bennfentesek már csak Tragedy-ként emlegették.

Vegyünk egy másik amerikai példát: itt van az Internal Revenue Service esete (New York Times, 2003. december 11.). Ők az elmúlt négy évtizedben négyszer futottak neki a számítógépes rendszerük modernizálásának, de még ma is a régi rendszerüket használják. Az első projektet Jimmy Carter nyilvánította kudarcnak, a másodikat a Kongresszus, tíz éves munka és kétmilliárd dollár elköltése után. A legutóbbi akció során sem tudták tartani a határidőket és a költségterveket. A magyarázatok a szokásosak: az igénylista állandó változtatása és bővítése, a kellő figyelem hiánya az IRS részéről, állandóan cserélődő CIO-k, irreális költségvetések és ütemtervek.

Hajózzunk át a jó öreg Britanniába. 2004 novemberében itt következett be az az eset, amit a Guardian (2004. november 26.) „a kormányzat történetének legnagyobb számítógépes katasztrófájának” nevezett. Gyakorlatilag az egész nyugdíjrendszer összeomlott, állítólag egy rosszul előkésztett, egyszerűnek induló felújítás miatt.

Szép kudarcokat a vállalati világban is találhatunk. Közéjük tartozik a McDonald’s Innovate projektje (Baseline, 2003. július 2.). A cél nemes: valós idejű – sznoboknak: real time – hálózattá alaktani a hamburgeres étteremláncot, ahol minden stanicli sültkrumpli útja pontosan nyomon követhető. 170 millió dollár ment rá.

Vagy itt van a Ford Everest nevű beszerzési rendszere (Computerworld, 2004. augusztus 18.): öt év, néhány százmilliónyi elköltött zöldhasú bankó.

Ha a beszámolókat nézzük, a mintákban sok a hasonlóság: állandóan mozgó célpontok, irreális ütemezés, elcsúszó határidők, lufiként dagadó kiadások, egymást váltó vezetők, zűrzavar és kora bánat. Ezeket szépen fel lehet listázni – legyünk modernek – az interaktív táblára. Van azonban egy általános kérdés is: szükségszerű ez? Van itt valami lényegi sajátosság, valamilyen organikus, belső ok, és ha igen, megy-e a világ előre ebből a szempontból?     

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.