Graphi-sztori

Elovastam Bojár Gábor könyvét, a Graphi-sztorit. Egy nekifutásra olvastam el, ami nem volt nehéz, mivel Bojár élvezetesen, szórakoztatóan és világosan ír (a kötetet a HVG kiadója gondozta), a szakzsargont csak ritkán használja, és akkor is előzetesen elnézést kér az olvasótól. Vidáman anekdotázik, kalandokról, utazásokról, találkozásokról mesél, meg persze arról, hogyan ette többször is körbe a világot. Mindeközben nagyon tanulságos és bölcs dolgokat mond a vállalatáról, a piacról, az informatikai szektorról, a gazdaságról, az üzleti világról, a társadalomról, messze elkerülve a direkt politizálást, a politika világát kívülről, ironikusan szemlélve.

Szóval jó könyv ez, érdemes elolvasni. Az üzlet és a vállalkozás klasszikus kérdéseit boncolgatja: mi kell az induláshoz és a talpon maradáshoz, hogyan lehet megtalálni az éppen megnyíló vagy megnyitásra váró ajtókat, mit jelent egy adott piacra koncentrálni, kivel és mikor kell szövetséget kötni, miről kell lemondani, kivel hogyan kell tárgyalni, érdemes-e tőzsdére menni. Na és persze ott vannak az emberek, a könyv tulajdonképpeni főszereplői. Bojár róluk ír a legtöbbet, név szerint említve őket, legyenek akár magyarok, akár külföldiek. Kétség nem fér hozzá: a sikerben nekik volt a legnagyobb szerepük.

Ügyes könyv ez: bár süt belőle a szakmai büszkeség, egyáltalán nincs reklámíze, nem is hasonlít azokhoz az amerikai “önéletrajzokhoz”, amelyekről látszik, hogy valójában nem a borítón szereplő híresség írta őket, hanem egy újságíró vagy profi stróman, és leginkább promóciós célból. Bojár képes önmagát is kívülről szemlélni, az egész könyvre jellemző vidámságal és iróniával, amivel szimpatikussá teszi a témául szolgáló céget meg persze szerzői önmagát is.

A sok érdekesség, találó megfigyelés, emészthető módon tálalt személyes tapasztalat mellett, rögtön az elején van egy kulcsmondata, ami arra hívja fel az éber olvasó figyelmét, hogy célszerű az egész kötetet ebből a szemszögből olvasni. Azt írja, hogy a Graphisoft magyar mini-multiként még mindig különlegesség, valami szokatlan, ami kilóg a sorból, ami tehát hálás újságtéma. Valamikor az hittem – mondja Bojár -, hogy különleges szürkeállományára, hagyományosan jó matematikai oktatására támaszkodva Magyarország lesz Európa Szilícium-völgye. De nem így lett. Vajon miért sikerült a mini-multiság a Graphisoftnak, és hol vannak a többiek? Miért jutott el csak ennyire kevés hazai cég a budapesti tőzsdéig, a nagy külföldikről nem is beszélve?

Olvasom a könyv első oldalait. Indulás a szocializmus éveiben, vállalkozásellenes környezetben, bürokratikus kultúrában, a világtól mindenféle korlátokkal elvágva. Aki mégis akar valamit, annak nagyon találékonynak kell lennie, ez a találékonyság viszont később, amikor az ajtók egyre jobban kinyílnak, kamatozni kezd. Szükségből kovácsolt erényekkel (pl. hogyan lehet zsebkalkulátorokkal olyan feladatokat megoldani, amihez mások nagygépeket használnak) meglovagolni a PC hullámot, majd később, a kilencvenes években az informatikai és az általános gazdasági konjunktúrát. Egyezkedni az állami bürokráciával, megkeresni a kiskapukat, ajón kidobva visszamászni az ablakon, külföldön keresni teret a kibontakozáshoz. Bérprogramozással, azaz (ahogy Bojár nevezi) rabszolgakereskedelemmel indulni, aztán egyre nagyobb projekteket felvállalni, végül saját márkázott termékkel megjelenni, erről a bástyáról tovább terjeszkedni, diverzifikálni. Sátrakat verni Európában, ostromolni Amerikát, horgonyt vetni Japánban.

Olvastam én ilyen történeteket másutt is, például Gurcharan Das, az indiai üzletember tollából. Kísértetiesen sok velük a hasonlóság: indulás az elmaradottságból, üzletellenes, bürokratikus környezetből, nyitás a külföld felé, felfelé kapaszkodás az értékláncon… Néha elég lenne a neveket kicserélni, a történet váza ugyanaz. Mi adja mégis a különbséget? Hát pont az, amit Bojár mond, rögtön ott a könyv elején: a Graphisoft kuriózum maradt, az indiaiak viszont széles fronton nyomultak és nyomulnak előre, a Nasdaqon ma 20-30 ezer fős vállalatokkal vannak ott, Kirendeltégeikkel, fejlesztő központjaikkal ellepték a fejlett világot, importbevételeik nagysága több súlycsoporttal előzi meg a mienkket. Hol keressük a magyarázatot? Az országok eltérő méreteiben? A képzési rendszerben? A nyelvtudásban? A költségekben? A multik bizalmában? Az állami gazdaságpolitikában? A vállalakozói szakértelemben, a vezetői tudásban és képességekben, a fejlesztési, minőségbiztosítási stb. módszerekben? Az időben megszerzett minősítésekben? A hazafiasságban vagy éppen annak az ellenkezőjében? A kapcsolatokban? A kultúrában? Az emberekben és embertípusokban? A kitartásban és a következetességben? Az illúziókergetés és a földön járás különbségében? A szerencsében? Több tényező szerencsés együttálásában? A hálózati hatás egy sajátos válfajában?

Mint mondtam már, Bojár a könyve elején egy bekezdésben felteszi ezt a kérdést, de nem válaszol rá, és valószínűleg nem is neki kell rá válaszolnia. Ő elmondja a maga történetét, és ennek csak örülhetünk. A kép akkor lenne teljesebb, ha ott állna mellette egy sor más történet is, sikerekről és kudarcokról egyaránt, méghozzá ugyanígy, a vállalkozók saját tollából. Ilyesmi azonban egyelőre nagyon kevés akad a hazai könyvpiacon, de azért reménykedjünk.

A Graphi-sztori a tőzsdei bevezetés történetével ér véget. Remélhetőleg egy következő kötetből egyszer azt is megtudhatjuk, mi történt az után. Tanulságok nyilván bőven akadnak azóta is.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.