Geek

Albert-László Barabási, a hálózatok egyes tulajdonságait illusztrálandó, Behálózva című könyvét egy eset leírásával kezdi. 2007. február 7-én egy amerikai tizenéves, művésznevén MafiaBoy ügyes technikai manőverrel harcképtelenné tette a Yahoo! rendszerét. A zombigépeket használó támadót Barabási hackernek nevezi, és nem valami hízelgően szól róla: olyan figuraként írja le, aki a képernyőre meredve kéjes örömmel figyeli tette következményeit.

Kétségtelen, hogy a hackereket manapság sokan ilyen negatív felhanggal emlegetik: számítógépes buherátor, aki mindenféle erkölcstelen cselekedetre képes. Aki viszont Eric Raymond népszerű esszéit olvasgatja, másfajta képet kap róluk: az ő értelmezésében a hacker lelkes és öntudatos programozó, aki azért ír szoftvereket, mert örömét leli ebben a tevékenységben. A helyzet azért nem ilyen egyszerű: a hackerek és a hackerkultúra változnak, a hackerek ebben a pozitív értelmezésben sem egységesek. Raymond több írásában foglalkozik a történetükkel, a kezdetektől napjainkig követve az eseményeket.

Szerinte az első hackerek a háború után született első nagygépek mérnökei voltak, fehér köpenyes, nyakkendős, szemüveges emberek. Mivel a gépek sokáig titokzatos, elzárt termekben működtek, a gazdáik ritkán vegyültek az egyszerű nép közé. Az internet őse, az ARPAnet körül is kialakult egy sajátos egyetemi hackerkultúra, amely később nem fogadta el egykönnyen a kereskedelmi célú programozás megjelenését és megerősödését. Az olcsó asztali gépek megjelenése demokratizált és kiterjesztette a hackervilágot: ekkor jelent meg a hamburgeren és kólán élő, rövidnadrágos tizenéves képe, aki egész nap a billentyűket veri, a családjával csak az ajtó alatt érintkezik, és közülük nem kevesen tényleg utálják a nagy társadalmi és gazdasági intézményeket, szívesen törnek borsot az orruk alá, lásd fentebb MafiaBoy esetét.

Raymond szerint az igazi hackerek manapság a nyitott forráskódú szoftverek projektjei körül tömörülnek, zászlajukon pingvin integet, példaképük pedig a finn Linus Torvalds.

A mai hackervilág, mondja Raymond, már nem lehet olyan elzárt, mint a hőskorban. Az informatika átitat mindent, a hackerek egy része pedig mindenféle pozíciókban (pl. vállalati CIO) párbeszédre, folyamatos együttműködésre kényszerül a külvilággal. „Splendid isolation was no longer an option” – írja Scott Rosenberg.

A „hacker” mellett van itt egy másik érdekes szó, a „geek”. A wordorigins.org szerint ez a szó német-holland „geck” variánsa, eredetileg bolondot, tökfilkót jelent, és más Shakespeare is használta, több drámájában előfordul. Tökfilkónak lenni nem nagy dicsőség, a negatív felhang azonban mára lekopott a geekről: ma inkább fura, bogaros kívülállót jelent, valakit, aki „nem normális”, nem olyan, mint mi, egyszerű emberek.

A jelentése mindazonáltal bizonytalan, változó. A New Hacker’s Dictionary korai változatai szerint a geek olyan megszállott programozó, aki kódot eszik reggelire, aszociális, hetekig nem cserél zoknit, napfény nem éri, monomániás és modortalan. A frissebb definíció azonban már jóval pozitvabb: a geek szakértő, akinek fontosabb a koncentrálás mint a társadalmi  illeszkedés, aki többre becsüli a hozzáértést, a tudást a társadalmi elfogadottságnál.

Ezen a közös alapon túl azonban sokféle geek van. A széles jellemskála egyik végén olyan emberrel találkozhatsz, aki alig várja, hogy valamilyen számítógépes problémával hozzá fordulj, azonnal hatféle megoldást javasol, ráveti magát a gépedre és merő jószándékból úgy átformázza, hogy sose ismered ki magad rajta többet. Ha pechedre a másik végén fogsz ki valakit, akkor csak egy foghegyről odavetett válaszra számíthatsz: „RTFM!”, vagyis „Read the fucking manual, tökfej”, ez utóbbi szó szerencsés esetben csak odagondolva.

Persze nem minden programozó geek, és nem minden geek programozó. A geekeknek is megvannak az alfajai, vannak például Mac-geekek, Linux-geekek, crypto-geekek, adatbázis-geekek stb. Közös tulajdonságuk a szakmai szenvedély és az elhatárolódás – szerencsés esetben csak közöny, kevésbé szerencsés változatban megvetés formájában – mindazoktól, akik nem osztják ezt a szenvedélyt.

Az elhatárolódás azonban egyre nehezebb, és innentől kezdve komolyra fordíthatjuk a szót. Egyre nehezebb, mert a mai világban, hackernek és geeknek, ha meg akar élni a tudásából, egyre inkább el kell vegyülnie a „normális” emberekkel. Nagy projektek vannak, csapatmunka van, mindenféle népekkel. A statisztikák azt mutatják, hogy a tisztességesebb méretű mai informatikai projektekben a programozók kisebbségben vannak, egy asztalhoz kell ülniük felhasználókkal, pénzügyesekkel, marketingesekkel, mindenfelől szalajtott menedzserekkel stb.

Persze, hogy a klasszikusokat idézzük, nem lehet minden projekt mellé egy pszichiátert állítani. Pedig a jelek szerint nem ártana. Vannak itt ugyanis fölöttébb érdekes dolgok és jelenségek. Lapozzunk bele például a Defense Acquisition University és a Booz Allen Hamilton közös jelentésébe, amely statisztikai eszközökkel igyekszik kimutatni, milyen különbségek vannak az informatikai szakemberek és a projektek „normális” tagjai között. Hogy mást nem mondjunk, az előbbiek 77%-a a „gondolkodó” (értsd: logikus, objektív, személytelen) döntéshozatalt preferálja, szemben az „érző” típusúval. Ez az arány jóval magasabb az átlagnál. Az informatikusok körében az introvertált, befelé forduló személyiségek kétszer nagyobb arányban fordulnak elő, mint a lakosság átlagában. Ezek az emberek leginkább a magányos munkálkodást kedvelik, elkerülik a csapatmunkát és az arra felkésztő tréningeket. Társaságra persze nekik is szükségük van, szeretnek tanácskozni, eszmét cserélni, dicsekedni és megmutatni magukat, de ezek az összejövetelek legyenek informálisak, lazák, mentesek a formalitásoktól.

A világ közben úgy érzi és tapasztalja, hogy ezekkel a „racionális magányos kovbojokkal” nehéz szót érteni és kooperálni. Ha valaki még mélyebbre turkál ebben az egész problémakörben, igen sajátos jelenségekre bukkanhat. Itt van például Steve Silberman írása a „geek szindrómáról”, amit a Wired magazinban publikált 2001-ben. Miért van az, teszi fel a kérdést, hogy a Szilícium-völgyben egyre több az Asperger-szindróma tüneteit mutató gyerek. A tudomány mai állása szerint az Asperger az autizmus gyenge formája: akinek ilyenje van, annak általában magas az IQ-ja, társadalmi kapcsolatokat viszont nehezen teremt, nem érti a testbeszédet, könnyebben eligazodik a kódok, a matematika és a szoftverek világában, mint az emberek között.

A Völgy vonzza az ilyen embereket, itt érzik magukat igazán otthon, itt tudnak sikert kovácsolni a másságukból, állapítja meg Silberman. A kialakuló párkapcsolatok révén a problémát okozó gének felhalmozódnak, és íme a statisztikailag mérhető eredmény. Érdekes, de homályos dolog ez az egész, a tudomány egyelőre a sötétben tapogatódzik, és azt sem könnyű eldönteni, probléma-e ez egyáltalán.

A projektvezetőket és CIO-kat, akiknek az a dolga, hogy hidat verjenek a világok között, mindenesetre nem kell irigyelni.  

(Legyünk korrektek: Barabási egy későbbi fejezetben korrigál /közben tovább olvastam a könyvet/, sőt, egy lábjegyzetben azt is elmagyarázza, mi a különbség a hackerek és a crackerek között. MafiaBoy minden valószínűség szerint az utóbbiak közé tartozott, bár őt is meg kellene erről kérdezni.)                   

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.