Esőnap

Régóta él bennem a gyanú, hogy én Munkácsy Mihályt tisztelem, ámde nem szeretem. Ez a gyanú most megerősödött.

A Nemzeti Galériában megnéztük a mester képeinek időszaki kiállítását. A “nagy” képek nincsenek ott, bár aki akarja, átmehet azokhoz is. Az időszakoson ezek is jelen vannak, de tanulmányok, vázlatok, redukciók formájában. Messziről megismerem őket, mert ezek a nemzeti ikonok beleégnek az emberbe.

Szóval tiszetelet és csodálat van, szeretet nincs, vagy elég kevés. Nekem ebben túl sok az erőltetettség, a mesterkéltség, a megrendezettség, a beállítás. Állandóan olyan érzésem van, hogy ez az ember a legtöbb képét üzleti vállalkozásnak tekintette, gondosan kalkulált, vagyis ritkán festett igazán érzésből vagy jókedvéből. Mintha mindig le akarna hengerelni, akár akasztásra váró betyárt fest, akár kismamát látogató hölgyeket.

Azért néhány dolgot mégis lehet szeretni, például egyes tájképeket, csendéleteket. Vagy a “nagy” képek egyes részleteit. A Trilógiát többször láttam részletekben és egészben is, a debreceni Déryben. Egészében egyik darabja sem az én világom. Vannak viszont megragadó részletek. A Golgotán például ott van a kép bal szélén az arab, aki derékból hátrafordulva, bal kezével a lova farára támaszkodva úgy néz a feszületre, mint aki egy más világból jött, és mindjárt vissza is megy oda. Vagy ott a közömbös ács-hóhér, aki a jól végzett munka után valószínűleg a fizettségre vár.

A kiállítótermek egyébként dugig voltak japánokkal. Minden tiltó tábla ellenére élénken fényképezték egymást a megbilincselt betyárokkal és a vajat köpülő asszonyokkal.

Egyébként pedig nagyon örülök, hogy a Galéria egyre jobb kilállításokat szervez, profi módon. Most is érdemmes nézegetni a táblákon, hogy honnan jött össze ez a sok festmény. Ha szavazni kellene, én a Rippl-Rónaira voksolnék. Abban nagyon sok mindent lehetett szeretni.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.