Én és a modellem

Meghívó landolt múlt szombaton az elektronikus levelesládámban: este hatkor internetes konferencia, négyen leszünk, mindenki más országból. Az én dolgom az, hogy a megadott időpontban felmenjek a hálóra, bejelentkezzek, és aztán csevegni kezdünk szóban és írásban, közben dokumentumokat nézegetünk és csereberélünk, újakat rakunk össze, stb.          

Bejelentkezéskor egy kis felirat figyelmeztet: minden, ami itt történik, bekerül az elektronikus jegyzőkönyvbe. Beleegyezem? Igen / nem. Bizony, ha ezt a webes alkalmazást használjuk, minden kommunikáció, interakció digitálisan rögzíthető lesz. Ha valaki meg akarja tudni, mit csináltunk, hogyan dolgoztunk, mit alkottunk, ki hányszor szól hozzá, milyen gyorsan reagált, milyen szavakat használt, kinek üzent a legtöbbször, kivel vitatkozott, csak bele kell néznie a naplóba, vagy meg kell bíznia ezzel valamilyen elemző és jelentéskészítő programot. Aztán, ha kezében a jelentés, fel is használhatja például arra, hogy… és akkor itt mindenki gondoljon arra, amire akar.

A figyelmeztetés hatásos: az ember összekapja egy kicsit magát, megpróbál gyorsabb lenni, vigyáz a szavaira. A munka hatékonyabb lesz. Csak az érzés furcsa egy kicsit.       

A friss Business Week jóvoltából elolvashattam egy fejezetet Stephen Baker The Numerati című, most megjelent könyvéből. Baker besétál az IBM Thomas J. Watson Kutatási Központjába, ahol egy derék, szíriai származású matematikussal találkozik. Samer Takriti egy kis csapatot vezet. A feladatuk: matematikai modellt készíteni a cég 50.000 technológiai tanácsadójáról. A cél az, hogy jobban ki lehessen használni a képességeiket, optimalizálni lehessen a tevékenységüket. Az optimalizáláshoz adatok kellenek az emberekről, azok alapján pedig fel kell építeni a digitalizált modelljüket.

Adat van bőven. A személyzeti nyilvántartások egy része – természetesen – titkos, de van helyettük más. Ott vannak például a szakmai önéletrajzok, tudni lehet, hogy ki milyen projektekben vett részt, milyen megbízatással, ott vannak a feljegyzések a felhasznált képességekről, a megszerzett tapasztalatokról. Az online kalendáriumokból látható, hogy ki merre járt, kivel találkozott, mire fordította az idejét. Az adattárakban fellelhető, hogy ki hányszor és kivel telefonált, hányszor jelentkezett be a gépén, mire használta azt, mit mentett ki. A telefonhívásokból, az elektronikus levelezésből összerakható, hogy kinek milyen a személyes kapcsolatrendszere, ki kivel lép kontaktusba, hányszor, mennyi ideig. Szorgalmas szoftverek statisztikákat készíthetnek a levelekben felbukkanó szavakról, amiből következtetni lehet a kapcsolat tartalmára is. Követni lehet a kommunikációs csatornák változásait…

Apropó, nemrég olvastam egy cikket arról, milyen szépen fejlődnek az arcfelismerő kamerarendszerek, a jobbak már arra is képesek, hogy parókában, napszemüvegben is felismerjenek valamit, vagy megkülönböztessenek egypetéjű ikreket. Újabb nagy tömegű adat az emberek mozgásáról: merre jártak, hol időztek, kikkel találkoztak…           

Aztán a rengeteg adatra rá lehet engedni egy csomó okos modellező embert. Takritinak több tucat van belőlük: adatbányászok, statisztikusok, antropológusok. Mire használják a modelleket? Az IBM hatalmas cég, rengeteg embere van szerte a világban. Ha befut egy megbízás, meg kell találni hozzá a legmegfelelőbb embereket, és optimalizálni kell a tevékenységüket. Minél jobb kihasználtság, minél nagyobb hatékonyság, csapatmunkában persze. Miért van szükség erre? Hát azért, mert verseny van, globális verseny.    

Mi következik mindebből? Sokféle dolog következik, nézőpont kérdése, hogy milyen tanulságokat vonunk le. Megállapíthatjuk például, hogy Frederick Taylor szelleme ma is itt lebeg közöttünk. Köszöni, jól van. A cél ugyanaz, mint a múl század elején a Ford gyárban, sőt, az elvek és a módszerek is hasonlóak: optimalizálni az eszközöket, az eljárásokat, a folyamatokat szakaszokra bontani, szabványosítani, megkeresni hozzájuk a legjobb lapátot, a legjobb embert. Taylor még stopperórával és vonalzóval dolgozott. A második világháború után operációkutatási modellekre bízták a feladatot. Ma itt a számítógép, a digitalizált adatok óriási tömege.

Időközben a fizikai munkát kiszorította a szellemi. Ma a fehérgallérosok munkájának optimalizálása a fő feladat. Globális optimalizálása, hiszen egy olyan vállalatnak, mint például a Baker könyvében szereplő IBM, számtalan leánya, gyára, képviselete, irodája van a világ legkülönbözőbb pontjain. Ezek a tömeggel és komplexitással nem is birkózna meg másképp. Ha megtanulta, hogyan optimalizálja a saját szellemi munkáját, a módszerekkel megjelenhet tanácsadóként másutt is. Ha valaki csinálja, a másiknak is csinálni kell – ezt diktálja a verseny logikája.

A feladat bonyolult. Virtuális szerelőszalagot kell összerakni a projektekhez, a megbízásokhoz. Az optimalizálóknak arra is ügyelniük kell, hogy az emberek elégedettek legyenek a munkájukkal, hiszen ha nem azok, az előbb-utóbb meglátszik a teljesítményükön. Vigyázniuk kell a drága szupersztárok egójára, miközben maximálisan ki kell használniuk a könnyen helyettesíthető, “hétköznapi” alkalmazottakat. Takriti csapatának sokféle ötlete van: az adatokból például karrierutak is felrajzolhatók lesznek, következtetni lehet belőlük arra is, hogyan lesz valakiből valamilyen kiválóság, aztán meg lehet próbálkozni a klónozással…

A technika fejlődik, az adatok szaporodnak, a modellek egyre rafináltabbak lesznek, ami ma különlegességnek számít, holnap tömegcikk lesz. Mindenki elgondolkodhat a lehetőségein, a hozzáállásán és a neki megfelelő stratégián.  

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.