Elszakadás

Október végén, a szokásoknak megfelelően a Business Week lehozta az executive MBA-k rangsorát, a top 25-öt. Első a Northwestern, huszonötödik a London Business School. Tarolnak az amerikaiak, de azért akad néhány európai iskola is.

A lapban érdekes statisztikákat is találok. Az egyiken azt látom, hogy az executive programokon folyamatosan nő azon hallgatók aránya, akik tanulmányaikat maguk finanszírozzák. A másik azt mutatja, hogy már negyven százalék körül van az olyan hallgatók aránya, akik friss diplomájukkal a zsebükben új állás után néznek. Ez a szám az ezredforduló évében még fele ennyi sem volt. 

A viselkedésnek ezt az átalakulását jómagam is megtapasztaltam a kilencvenes években, amikor időm nagy részében MBA és más másoddiplomás programokat építettem, toboroztam és felvételiztettem. Már akkor látható volt itthon is, hogy a toborzásban egyre inkább az egyéneket, és egyre kevésbé a vállalatokat kell célba venni: ehhez kell igazítani a reklámot, az ügyfélkezelést, az árpolitikát és a szervezést.

E jelenségeknek minden bizonnyal több oka van. A magam részéről egyet emelnék ki: bomladozik a munkaadók és a munkavállalók közötti szövetség, gyengül közöttük a kapocs. Ruházz be magadba, mondja a munkaadó, aztán ha megtetszel, felülhetsz a szekérre, de hűségre ne számíts, addig maradhatsz ott, amíg szükségem van rád, merítésnek pedig itt van nekem az egész világ. Diplomát szerezni  két-három évbe is beletelik, addig ki is szerethetek belőled. Látom én ezt, mondja a munkavállaló, ha van pénzem, törődöm is magammal, de amit megszereztem, az az enyém, hűségre te se számíts, ha jobbat találok, azonnal odébbállok. Francia hallgatóim hívták fel a figyelmemet a napokban nemzeti telefontársaságuk honlapjára: nézzem meg, mondták, mennyi idegen (értsd: nem francia) név van ma a vezetők között.

Thomas Malone ezt valamivel szakszerűbben fogalmazta meg, érdemes a munka jövőjéről írt könyvébe belelapozni.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.