Competitio

Volt debreceni egyetemi tanítványomat, Szalontay Katalint még az államvizsgáján sikeresen rávettem arra, hogy az internetes keresők piacáról és a Google-ról szóló szakdolgozata alapján írjon egy cikket a Közgazdaságtudományi Kar folyóiratába, a Competitio-ba. A cég történetét folyó év júniusáig követi nyomon. Ha a szerkesztőségnek nem lesz kifogása, november körül meg is jelenik.

Ebbe a számba én is készítettem egy tanulmányt, éppen ma szeretném beküldeni. Az outsourcing-piacról szól, annak múltjáról, jelenéről és jövőjéről, éppen ezért Tegnap, ma, holnap a címe, De Sica talán megbocsátja. Idemásolok belőle egy részt a jövővel foglalkozó szakaszból. A hivatkozásokat benne hagytam, de a lábjegyzeteket kivettem belőle, nehogy megbolonduljon e blog szövegszerkesztője. 

>Az offshore-outsourcing piacon még számos alvó vagy éppen ébredező oroszlán, vagyis potenciális nagy játékos van. Oroszország és Ukrajna rengeteg jól képzett matematikussal, fizikussal és programozóval rendelkezik. Törökország kihasználhatja régóta meglévő vendégmunkási kapcsolatait Németországgal, már csak azért is, mert onnan nehéz szolgáltató tevékenységeket kiszervezni az angolul beszélő Indiába. Észak-Afrika volt gyarmatai francia vállalatok partnereivé válhatnak. Jelentősen nőhet Brazília és Argentína szerepe. A nyolcvan milliós lélekszámú Vietnám képességeit és megbízhatóságát most „tesztelik” a nyugati országos és vállalatok. Egyes balkáni és balti országok szoftverexportja még nem érte el a kritikus nagyságot, de nagyon gyors tempóban növekszik.

Nyitott kérdés, hogy a szolgáltatói élvonalhoz tartozó országok vonzerejének megerősítésében és az „alvó oroszlánok” felébresztésében mekkora és milyen szerepet játsszanak az államok. Kétségtelen tény, hogy az élvonalbeli országok a sikereiket jelentős részben masszív állami támogatási programoknak, stratégiai akcióknak köszönhetik. Olyan országok, mint például Kína vagy Dél-Korea, hatalmas összegeket fektetnek az oktatás és az infrastruktúra fejlesztésébe, a K+F-be, a betelepülő cégeknek pedig rendkívüli kedvezményeket adnak. Az offshore-hullám meglovagolása több országban valóságos állami stratégiává vált, ami nem meglepő, hiszen a lehetőség rendkívüli. A verseny tehát kétrétegű, államok és vállalatok között egyaránt folyik, sőt, harmadik rétegként megemlíthetjük a vállalatok szövetségeit, kamaráit is, amelyek közül egyesek (pl. az indiai NASSCOM) kifejezetten aktívak és eredményesek. Az utóbbi időkben annak is tanúi lehetünk, miként próbálják meg egyes államok az adórendszerük egyszerűsítésével, illetve az adók csökkentésével növelni az országuk vonzerejét, sajátos licitálós, könnyen veszélyessé váló játszmát játszva egymással. Az államok feladata nem könnyű, a versenyképesség fenntartásához szükséges oktatási, kutatási, innovációs és termelési ökoszisztémák kiépítéséhez szisztematikus gondolkodásra, gondos tervezésre és következetes végrehajtásra van szükség.

Az állam szerepének kérdése a másik, azaz a kiszervezői oldalon is felmerül. Mit kell tennie mondjuk az Egyesült Államok kormányának, ha azt tapasztalja, hogy a stratégiai iparágakból is egyre több munkahely vándorol olcsó országok felé? Jobb magára hagyni a piacot, vagy határozott állami beavatkozásra van szükség? Üzleti, politikai és akadémiai körökben élénk vita bontakozott ki arról, mennyiben érvényesek a mai világban a szabad versenyről és a szabad kereskedelemről korábban kialakult elképzelések, az, amit például Ricardo mondott a külkereskedelem szerepéről, megállja-e a helyét a mai feltételek közepette. Ebbe a lezáratlan eszmecserébe − amihez egy sor más tényező, így például a rekordösszegűre növekedett amerikai külkereskedelmi deficit vagy az amerikai polgárok és a központi költségvetés eladósodása is tápot ad −, olyan nagy nevek is beleszólnak, mint például Lester Thurow (2004) és Paul A. Samuelson (2004), vagy az üzleti világból Soros György (2006) és Warren Buffett.  

Az országok közötti verseny fontos kérdése, hogy miként fog alakulni a két éllovas, India és Kína történelmi konfliktusokkal terhelt viszonya. A mai helyzetre a párhuzamos versengés és együttműködés a jellemző. Ha Kína továbbra is a gyártás átvételére, India pedig a szolgáltatásokra koncentrál, a két ország jól megférhet egymás mellett, kiegészítheti egymást. Kína azonban határozottan nyit a szolgáltatások felé is, Indiának pedig szüksége van gyártásra is, hiszen hatalmas lakosságának munkahelyeket kell teremtenie, a szolgáltató szektor nem tud mindenkit felszívni. A két ország üzletemberei mindenesetre élénk érdeklődést mutatnak egymás iránt: egyes indiai nagyvállalatok, mint például a Infosys és a Satyam sorra nyitják meg kirendeltségeiket Kínában, az ottani Huawei pedig az indiai szoftveripar fellegvárának számító Bangalore-ban toboroz szoftverfejlesztőket a termékeihez. A két ország irányítási és fejlődési modelljében sok különbség mutatkozik (a GDP-jükben például teljesen más a fogyasztás és a beruházás aránya; India demokrácia, Kína még nem az), így bizonyos értelemben ezek a modellek is versenyeznek egymással.

Feszültségek nemcsak országok között jelentkezhetnek, hanem az országokon belül is. A tevékenységek kiszervezése a feltörekvő országokban kiváló lehetőséget ad azok felemelkedésére, akik megfelelő képzettséggel és képességekkel rendelkeznek. A jól jövedelmező vállalkozások, az offshore-üzlet óriásai, fejlett infrastruktúrával rendelkező szigetei a legmagasabb igényeket is kielégítő munkakörülményeket tudnak teremteni dolgozóiknak. A náluk dolgozók fizetése nyugati kollegáikéhoz mérve kicsi, de az adott országban rendkívül nagynak számíthat. Mindezek következtében nőnek a társadalom alsó és felső rétegei közötti különbségek, az előbbiek pedig az olyan országokban, mint például India és egyes más ázsiai és afrikai államok, hatalmas tömegeket jelentenek.

A kiszervezés, különösen annak near-shoring és off-shoring változata munkahelyek mozgását jelenti. Ez jó a fogadó régióknak és országoknak, de ahonnan a tevékenységek, az állások elvándorolnak, ott más munkahelyeket kell teremteni. A fejlett országokban sokáig tartotta magát az a nézet, hogy a termelés átadása az olcsóbb országoknak nem probléma, mert a jövő úgyis a szolgáltatásoké, a „K+F” koronagyémánt pedig a helyén marad. Napjainkban azonban ez az elképzelés egyre kevésbé állja meg a helyét, hiszen láthatjuk, milyen tempóban nő az offshore szolgáltatóipar, hogyan vesznek át egyre bonyolultabb, kifinomultabb szolgáltatásokat; megfigyelhetjük, hogyan erősödik egyes feltörekvő országok kutatási-fejlesztési tevékenysége, miként telepítik ki az olyan csúcstechnológiai cégek, mint például a Cisco vagy az IBM a fejlesztőközpontjaikat Indiába és más fogadó országokba. Vita folyik arról is, hogy az innovációs (kutatás-fejlesztési) és a termelési folyamatot mennyire és milyen következményekkel lehet egymástól elválasztani, vagyis lényegében arról, kiszervezhető-e a termelés egy másik országba úgy, hogy közben otthon a K+F tartósan ütőképes marad, vagy aki a termelést kiadja a kezéből, az idővel innovációs képességeinek is búcsút mondhat, az ugyanis csak az előbbivel közvetlen és szoros kapcsolatban képes kiváló eredményeket produkálni.

Az outsourcing hatása a munkanélküliségre és a bérekre, a fiatal diplomások elhelyezkedési esélyeire, a demográfiai problémákra, a társadalmi egyenlőtlenségre nyitott kérdés, egyelőre csak találgatjuk, hosszú távon milyen következményekkel kell számolnunk különböző országokban. Kényes kérdésről van szó, ami könnyen politikai problémává válik, és okkal vagy ok nélkül előidézője lehet a fokozódó idegenellenességnek. A kiszervezés mai formájában a globalizálódást erősíti, annak pedig hívei és ellenzői, barátai és ellenségei egyaránt vannak (Friedman 2005).

Nem látunk tisztábban abban a kérdésben sem, hogy milyen következményei lesznek a világgazdaságra és a világpolitikára vonatkozóan Kína és India gyors felemelkedésének. Különböző számítások és jövendölések látnak napvilágot arról, hogy ha a jelenlegi tempó tartós lesz, mennyi olajra, energiára, építőanyagra lesz szükség, mennyivel romlik a környezet állapota (lásd pl. Leeb 2006). Más oldalról viszont a lelassulásuk, „kifulladásuk” világméretű recessziót okozhat, hiszen jelenleg több fejlett ország exportját Kína növekvő étvágya húzza meg. Kínában nem is olyan régen adták el az első magánautót, ma pedig milliószám szaladgálnak a négykerekűek az utakon. Az outsourcing palettán mostanában megjelenő Vietnám a közelmúltban nőtte ki a „kerékpáros korszakot” és lépett át a „motorbiciklis” korszakba, ez után viszont, ha a fejlődés nem áll meg, az autók következnek, azokhoz pedig acél és benzin kell. A források elhelyezkedése, az egyes országok kiszolgáltatottsága tekintetében jelentős szerkezeti átalakulásokat figyelhetünk meg, egyelőre beláthatatlan következményekkel.<

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.