Cloud / 3

“…szemem ezért ragyog, mert én egy kis felhõ vagyok.”   Íme itt a harmadik rész a maga nyers, csiszolatlan valóságában.

——————————

A cloud computing innovációs fejlődési pályája

Everett M. Rogers az innovációk diffúziójáról szóló könyvében az innovációs folyamat következő lépéseit különbözteti meg [Rogers 2003, 138. o.]:
• a szükséglet vagy a megoldandó probléma azonosítása;
• alap- és alkalmazott kutatás;
• fejlesztés (az innovációs ötletek, kutatási eredmények összehangolása a szükségletekkel);
• kereskedelmi forgalomba hozatal (a cikk elején már említettük);
• diffúzió és alkalmazás;
• következmények (az innováció által előidézett változások)
Arra is felhívja a figyelmet, hogy e fázisok nem feltétlenül a fenti sorrendben követik egymást, sőt, arra is van példa, hogy egyes szakaszok kimaradnak, vagy a folyamat nem lineáris, hurkok, ismétlődések vannak benne. Az infokommunikációs szektorban gyakran találkozunk ilyen eltérésekkel, gyakran előfordul például, hogy egy már kész termékhez később keresnek általa kielégíthető szükségletet vagy megoldható problémát .
    A cloud computing eddigi története során nem lineáris pályát futott be: a modell több generáció formájában fejlődött. Az egyes generációk diffúziója eljutott egy bizonyos pontig, majd egy korábbi fázisra visszalépve megjelent a következő generáció. E „fejlődési hurkok” magyarázata a kínálati (fejlesztői, szolgáltatói) és a keresleti (felhasználói, alkalmazói) oldalon egyaránt keresendő. A cloud computing technológiai szempontból összetett, sokelemű innováció eredménye, de az elterjedéséhez másfajta újítások, alkalmazkodási folyamatok is szükségesek felhasználói oldalon is: a felhasználók „érettsége”, fogadókészsége ugyanolyan fontos diffúziós tényező, mint a technikai megoldások kiforrottsága.

A korai szolgáltatási modell

    Már említettük, hogy a szolgáltatási modell nem újdonság az informatikában: a korai nagygépeket (mainframe-eket) a felhasználók nem megvásárolták, hanem bérelték a kapacitásaikat. A kiszolgálás viszont nem az interneten történt: az adatokat vagy nyers formában (bizonylatok) vagy valamilyen adathordozón (pl. lyukkártyán) vitték a számítóközpontokba, az eredményeket pedig kinyomtatva, leporellókon vihették haza. Mindenesetre a szolgáltatási modell gazdasági előnyei már ekkor is megmutatkoztak: nem volt szükség nagy induló beruházásokra (gépek és szoftverek megvásárlására), saját, fix költséget jelentő üzemeltető személyzetre: a felhasználó használattal arányos változó költségekkel kalkulálhatott.
    Sorozatos innovációknak köszönhetően a számítógépek egyre olcsóbbá, a használatuk egyre könnyebbé vált. Ezzel leáldozott a szolgáltatási modellnek: a vállalatok, de a magánfelhasználók is saját gépeket és programokat vásároltak. A modell nem tűnt el teljesen, hiszen egyes informatikai és informatikával támogatott vállalati tevékenységek (pl. bérszámfejtés) kiszervezése, szolgáltatásként való megvásárlása korán megindult . Sajátos belső szolgáltatási modellnek tekinthetők a központi nagygépből és hozzájuk kapcsolt jóval kisebb kapacitású asztali gépekből álló kliens-szerver rendszerek.
    Az internet robbanásszerű terjedése a kilencvenes években, különösen az évtized második felében következett be. Már ekkor felmerült az a gondolat, hogy az egymáshoz kapcsolt gépek bizonyos értelemben egyetlen nagy gépként is felfoghatók. Egyesek – köztük például Lawrence Ellison, az Oracle szoftvercég alapító-vezetője – ezt úgy fogalmazták meg, hogy „a háló lesz a komputer” [Bőgel-Salamonné 1998, 78-79. o.], vagyis a programok valahol a hálón fognak futni, az adatokat valahol a hálón fogjuk tárolni, nem a saját gépünkön. Ellison egyszerű és olcsó számítógépről – lényegében a mai netbookokról – vizionált: senkinek sem lesz szüksége arra, hogy asztali gépként egy erős „mini mainframe”-et tartson otthon, az emberek inkább valamilyen könnyen kezelhető eszközt akarnak majd, ami a hálóhoz, adatközpontokhoz, információs tárakhoz kapcsolódva olcsón ellátja az üzleti, háztartási, szórakoztatási, tanulási és egyéb feladatokat.
    Ez a vízió meglepően pontosnak bizonyult, de a megvalósulásáig még jó néhány évnek kellett eltelnie.

Az ASP cégek két generációja

    A szofveriparban a szolgáltatási modell internetes formája az úgynevezett Application Service Provider (ASP) cégek megjelenésével kapott újabb lendületet. A kilencvenes évek vége felé csak az USA-ban több száz ilyen céget alapítottak, több milliárd dollárnyi kockázati tőke felhasználásával [Kerstetter-Greene 2001]. Az ASP cégek informatikai alkalmazásokat kínáltak interneten nyújtott szolgáltatás formájában. Első generációjuk már befutott alkalmazásfejlesztőktől (például a PeopleSofttól) licencelt alkalmazásokat, tehát tulajdonképpen közvetítettek a szoftverfejlesztők és a felhasználók között.
    Az alkalmazás „bérbeadásához” egyéb kiegészítő szolgáltatások is tartoztak, így például rendszerintegráció (az alkalmazásnak a felhasználó igényeihez való igazítása, testre szabása, a felhasználók támogatása), alkalmazás-monitoring, mérés és számlázás. Egyes ASP cégek házon belül fogták össze e széles szolgáltatási kört, megszerezve, kiépítve a szükséges kapacitásokat és képességeket, mások viszont integrátorként, „virtuális vállalatként” tevékenykedtek, vagyis másoktól vásárolták az ügyfeleiknek nyújtott szolgáltatásokat. A szolgáltatásokhoz többféle árazási módot rendeltek (innovációról lévén szó, úgy is fogalmazhatunk, hogy többféle árazási móddal kísérleteztek): egyesek például fix előfizetési árakkal (flat fee pricing) próbálkoztak, mások az árakat az időhöz és a felhasználók számához kötötték, de hibrid megoldásokkal is lehetett találkozni.  
    Az ASP cégek nagy része a dotcom válság idején eltűnt, csődbe ment. Tömeges kudarcuknak az informatikai szektor általános válságán, a tőzsdei buborékon és a technikai fogyatékosságokon kívül más, közvetlenebb gazdasági és piaci okai is voltak. Akkor formájában az üzleti modell nem volt igazán életképes. Az induló ASP cégeknek rengeteg pénzt kellett költeniük számítógépes központjaik felépítésére és a licencelt szoftverekre. A felhasználói oldal viszont még felkészületlen volt, óvatosan, gyanakodva fogadta az új üzleti modellt, különösen a nagy megbízhatóságot, különleges adatbiztonságot igénylő alkalmazások esetében. 
    A nagy befektetéseket eszközlő ASP cégek akkor számíthattak volna induló beruházásaik megtérülésére, ha a szolgáltatásaik iránti kereslet gyorsan nő. Ez az informatikai piacon nem számít ritkaságnak, különösen ott, ahol működik a hálózati hatás: egy rendszer, egy megoldás annál értékesebb és vonzóbb, minél többen csatlakoznak hozzá. A más cégek szoftvereit licencelő ASP cégeknél a hálózati hatás gyengének bizonyult, különösen abban az esetben, amikor az adott alkalmazás használatánál nem volt szükség széles körű vállalatközi együttműködésre. A cégek nem számíthattak a tömegszerűségből eredő gazdaságosság erejére sem: a fix árakon licencelt szoftverekhez felhasználónként külön szervereket kellett telepíteni, tehát az ügyfelek számának növekedésével a fajlagos költségek nem csökkentek számottevő mértékben. A hálózati hatás és a tömegszerűségből eredő gazdaságosság együttesen lehetővé tették volna egyes korai belépők látványos sikerét és kiemelkedését  – ez azonban az említett okokból nem következett be.
    Az első ASP generáció tehát az internetes válság idején zátonyra futott: Rogers kifejezésével élve a tömeges diffúzió nem következett be. Hamarosan – gyakorlatilag már a válság előtt, a kilencvenes évek legvégén – megjelent azonban a második generáció. Képviselői már nem másoktól licenceltek programokat, hanem saját fejlesztésű, eleve internetes felhasználásra optimalizált alkalmazásokkal léptek fel. Ez a megoldás hatékonyabbá tette a szolgáltatást, könnyebbé a csatlakozást és a használatot. A webre tervezett alkalmazások esetében nem volt szükség minden ügyfélnél külön szerverre, vagyis működésbe léphetett a tömegszerűségből eredő gazdaságosság. Egyes új generációs ASP cégek nyereséghányada már a hagyományos, „dobozolt szoftvert” áruló szoftvercégek nyereséghányadát is meghaladta, kiélezve a versenyt a különböző üzleti modellek között.
    A szolgáltatási modell különösen sikeresnek bizonyult a kisebb vállalkozások körében, azt jelezve, hogy – Clayton Cristensen elnevezésével élve – a piac alsó szegmenséből induló romboló innovációról (low-end market disruption, [Christensen 1997]) lehet szó. A sikereket látva a kockázati tőkések újabb dollármilliárdokat pumpáltak az ASP cégekbe.
    Az ASP-k második generációja a vállalatok számát tekintve kisebb volt az előznél (az internetes láz elmúlt), képviselői viszont többnyire sikeresebbnek bizonyultak, ami egyrészt a technológia, másrészt az üzleti modell fejlődésével magyarázható.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.