Chambers

A sajtóban egyre gyakrabban találkozom optimista megnyilatkozásokkal: a válság (talán) elérte a mélypontot, innen már felfelé vezet az út. A Financial Times nemrég a Cisco-ra hivatkozott: a cég vezetői szerint látszik az alagút vége, a számok rosszak, de (talán) már nem lesznek rosszabbak, elértük a feneket, aki nem fulladt meg, az (talán) elrugaszkodhat felfelé.

Apropó Cisco: a napokban, egy csendes órában megnéztem John Chambers előadását az MIT-n. A múlt év októberében tartotta, a válság korai időszakában, a leszálló ágban, amikor fenékről, a fenék megpillantásáról még szó se volt. Ha kommunikációt tanítanék (nem tanítok), egész biztos felhasználnám példaként.

Zsúfolt padsorok egy nagyelőadóban, hosszú felkonferálás és méltatás az egyetem egyik vezetője részéről. Aztán bejön John Chambers, a Cisco vezére. Bejön, de nem áll meg, szinte folyamatos lendületes mozgásban van egész a program végéig. Befutja a teret, és van neki bőven: nem csak a színpadot használja, hanem a széksorok közötti ösvényeket, lépcsőket is. A jobb kezével lendületesen gesztikulál, sajátos hullámzó mozgással, a balt gyakran a háta mögé teszi. Az övén hátul egy mobiltelefon van, ami persze nem szólal meg egyszer sem. A közönség laptopokba jegyzetel, sok a fehér szín, ami leginkább Apple-gépekre utal.

Chambers kérdéssel indít: „emelje fel a kezét az…” – ezt én nem szeretem, ezt az indító szavaztatást, közvélemény-kutatást elcsépelt módszernek tartom, akárcsak a viccmesélést. Vicc szerencsére nincs, csak néhány poén, többnyire a közönséggel folytatott rövid beszélgetésekben. Chambers a válság témájával indít: igen, nehéz idők járnak, de biztos vagyok benne, hogy győztesen jövünk ki a bajból, a végén erősebbek leszünk, eddig mindig így történt. Aztán a jövő vállalatáról, a jövő szervezetéről beszél, aminek az alapja természetesen a technológiával támogatott állandó és intenzív kommunikáció és együttműködés.

Közben egyszerű, de hatásos szónoki fogások: például időnként megáll valaki előtt, fölé hajol, a szemébe néz, látszólag csak neki beszél, amitől persze mindeni hegyezni kezdi a fülét, mert tudja, hogy most valami fontos hangzik el. Kevés diát használ, tulajdonképpen meglennénk nélkülük is. A hangjával, a hangerővel ügyesen játszik, néha megemeli, máskor elhalkul. A társadalmi felelősség kapcsán a kínai földrengést említi, a hangja ekkor lecsendesedik, megtelik érzelemmel. Az utolsó percekben kicsit fáradni kezd (félórás előadást ígért, pontosan betartja), a nyelve néha megbotlik, spontánabb lesz, időnként keresi a szavakat.

Marketing ez a javából, ügyes marketing, jól felépítve, megkoreografálva, könnyed előadásmóddal.

A második félórában a kérdések következnek. Chambers most is lendületes mozgásban van, viszi a mikrofont, megismétli a halk kérdéseket. Leül a lépcsőre a kérdező mellé. Óvatos, mint aki tudja, hogy kényesebb kérdések is következhetnek – következnek is, a közönség nem tűnik szívbajosnak. Rikán hagyja a kérdést végigmondani, néhány szó után visszakérdez, többször is, amivel egyeseket szemlátomást zavarba hoz. Egy kényesebb kérdést megkerül, nem válaszol direktben, valami mást mond, a közönség pedig leszáll a témáról, látja, hogy itt falba ütközik.

Zárás, siker, búcsú. Tanulságos. 

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.