Bomlás

Ha már a Greiner-modellnél tartunk – lásd az előző bejegyzést és benne a linket az eredeti forráshoz -, említést tennék még valamiről. Az üzleti szervezetek fejlődését leíró modell ugyebár ötfázisú: az első a paternalista vezetésű kisvállalkozásé, a második a funkcionális-hierarchikus felépítésű, profi rendszereket bevezető szervezeté, a harmadik a decentralizált üzletágaké, divízióké, a negyedik az integrált nagyvállalaté, az ötödik…

Nos, az ötödik misztikus valami; Greiner a maga korában valamiféle mátrixos-projektes utópiaként írta le, mint a fejlődés csúcsát: gyors reagálású, problémák megoldására szervezett csapatok, erős kultúra, rugalmas együttműködés, többdimenziós irányítás. Érdekes volt, de egy darabig csak kevés példa volt rá, azok is távoliak; szerencsére később szaporodni kezdtek meg közelebb is jöttek néhány betelepülő innovatív cégnek és hazai vállalkozásnak köszönhetően.

Most ez a fejlődési fázis, ez a hálózatosodó, projektjellegű típus sajátos színezetet kap, ami nem feltétlenül pozitív. Omladozóban van egy szervezeti modell, azé a szervezeté, amelynek határozott körvonalai vannak, és aki csatlakozik hozzá, viszonylagos biztonságban érezheti magát. Az egyén egyre inkább szervezeten belül is vállalkozóként él, akit ideiglenes megállapodás köt alkalmi munkaadójához és kollegáihoz. Minden átmeneti, minden csak ideig-óráig tart.

Ez a bomlási folyamat már régóta tart: talán a kilencvenes években kezdődött a nagy reengineering-hullámmal. Számos megnyilvánulási formája és számos mozgatórugója van: a munkahelyek globális vándorlása, az informatika és a távközlés fejlődése, a verseny intenzitása és folyamatos térhódítása, a folyamatok és a tevékenységek szabványosodása, a “legjobb gyakorlatok” terjedése, a vállalatirányítási és információs rendszerek szabványosodása, az automatizálás, az oktatás szabványosodása, a munkaadókra nehezedő adóterhek, hogy a legfontosabbakat említsük. Mindezek lehetőségeket és kényszereket szülnek, amelyek aztán öngerjeszto spirállá állnak össze.

A piac erősödik, a hierarchia gyengül – mondaná Coase, és a tranzakciós költségek elméletére hivatkozna, bár a “hierarchia” tulajdonképpen itt nem jó szó.

A válság most minderre rátesz egy lapáttal. A munkanélküliségi mutatók magasba szöktek, a vállalatok minden jel szerint a fellendülés után is óvatosabbak lesznek a toborzással. Mindenki fél a foglalkoztatástól, az idegesítően ketyegő fix költségekkel járó kockázattól. A statisztikák szerint a válságok után egyre lassabban áll vissza a korábbi foglalkoztatási szint.

Az egyénekre gyakorolt hatás többféle lehet: a profi, amúgy is csak érdekes projektekre szerződő, jól fizetett szakértő elemében érezheti magát, a csak otthoni részfoglalkoztatást vállalni tudó kismama is jól járhat, a biztonságot kereső, kölcsönös lojalitásra számító munkavállaló viszont rosszul éli meg mindezt. A társadalmi következmények tüneti szinten jól megfigyelhetők (általános bizalmatlanság, lelki defektek, új közösségek és új vezetők keresése, kényszeres “építsünk közösséget” jelszavú pótcselekvések, rövid távú gondolkodás, elidegenedés, kiégés, várszerű családi házak a hegyekben, tankra hajazó terepjárók az utakon, személyi lélekápolók vezetőknek stb), de hosszú távú irányuk kiszámíthatatlan.

Hozzászólás írása

Hiba az űrlap kitöltése során!

* A csillaggal jelölt mezők kitöltése kötelező

*
*
*
*