Bizalomvesztés

Film: Elcserélt életek. A történet ismerős, számtalan formában láttam és olvastam már.

Él valahol egy egyszerű ember, egy állampolgár (jelen esetben egy asszony), aki végzi a munkáját, neveli a gyerekét, vasárnaponként szórakozni megy. Aztán történik vele valami: kirabolják, megszégyenítik, valaki a becsületébe gázol.

Az ember elindul, keresi az igazát. Naiv bizalommal először azokhoz fordul, akiket ő tart el az adójából, és akiknek az lenne a dolga, hogy őt megvédjék, ellopott tulajdonát visszaszerezzék, becsületét helyreállítsák, igazságot szolgáltassanak neki. Megdöbbenve tapasztalja, hogy amit keres, amihez joga van, nem kapja meg. Az intézmények és az emberek, akikhez fordul, saját magukkal, pozíciójukkal, hatalmukkal, befolyásukkal, pénzükkel vannak elfoglalva, néha nem jobbak azoknál, akiket üldözniük kellene. A látszatot persze valahogy fenn kell tartaniuk, ezért őt is megpróbálják rávenni, hogy legyen részese a színjátéknak, tegyen úgy, mintha minden rendben lenne, fogadja el, nyilvánítsa ki, írja alá, hogy minden megtörtént, mindent megtettek az igazság érdekében, teljesítették a kötelességüket, ember nem várhat tőlük többet. Ha ez nem megy szép szóval, hát majd megy zsarolással, fenyegetéssel.

Clint Eastwood (the older the better) filmjének hősével is ez történik, de ő nem hagyja magát, hiszen a gyerekéről van szó. Ellenáll, és az ellenállásban barátokra, szövetségesekre lel. Harcol, tiltakozik, követel. Az esemény, az őt ért csapás végigkarcolja a rendszer felszínét, és láthatóvá válik, hogy a rendszer rothadt. A történet azzal is végződhetne, hogy a jó elnyeri jutalmát, a bűnösök pedig megbűnhődnek. A rothadt részt kivágják, mindenki nyugodtan hazamehet, a kiskondás megint legyőzte a gonosz királyt. De a történet itt nem ezzel ér véget, és Eastwood filmje pont ettől jó.

Egy sorozatgyilkost valóban elkapnak, néhány hivatalnok elveszti az állását, de közben újabb jelek bukkannak fel, amelyek azt jelzik: a rendszer rothadtabb, mint amilyennek a karcolás nyomán látszik. A szálak mélyebbre vezetnek. A néző nem állhat fel megnyugodva, nem indulhat elégedetten a kijárat felé, mert úgy érzi, nem tudta, nem tudhatta meg az igazságot; nyugtalanító érzés marad benne, hogy talán csak Antonioni teniszlabdáját kínálták neki, és most neki is el kell gondolkodnia, hogy felveszi-e.

A másik ok, amiért érdemes megnézni ezt a filmet: a részletek gondos kidolgozása. Nem csak Los Angeles régi városképéről, autóiról, villamosairól, épületeiről van szó. Az embereket kell figyelni, a színészi játékot, a kamera mozgását, közelítéseit. A csaló kisfiú szemét, amikor egy pillanatra visszanéz az ajtóból, és talán már tudja, hogy nincs esélye. A rendőrtisztét, aki a bírósági tárgyaláson rájön valamire, és a tekintete befelé fordul: most valamit magában kell elrendeznie. Azt a finoman előkészített és kidolgozott jelenetet kell figyelni, amikor a gyilkos egy pillanatra egy táborba kerül az igazát kereső anyával. John Malkovich arcát, amikor – talán – egy másodpercre elgondolkodik azon, hogy elérte-e a célját, megtörtént-e az igazságszolgáltatás.    

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.