Berlin

Könyv: Egy nő Berlinben. A szerző: Anonyma, azaz Névtelen, ismeretlen. Egy nő, aki Berlinben élt 1945 májusában és júniusában, azaz a második világháború utolsó és a béke első napjaiban. Mikor az oroszok már a szomszéd kerületben jártak, úgy döntött, hogy naplót ír, kiírja az élményeket magából; előszedett tehát valahonnan néhány iskolás füzetet meg mindenféle papírfecniket és róni kezdte a sorokat. Aztán ezt a szöveget egy hozzáértő felfedezte, sajtó alá rendezte és kiadta. Most itt van a kezünkben magyarul.

Szóval Anonyma. Talán igaz ez a történet a háborús naplóról, talán nem. Talán eredeti a szöveg és csak egy kicsit igazítottak rajta, talán valaki csak felhasznált néhány vázlatos feljegyzést, összekeverte saját és mások tapasztalataival és könyvet gyúrt belőle, csak valami miatt a névtelenség mellett döntött, talán józan emberi megfontolásból, talán reklámfogásból. Minden lehetséges. A naplóból kiderül, hogy Anonyma tanult, művelt, világot járt ember – nem kizárt tehát, hogy tényleg ilyen jól ír. Mert a könyv kétségtelenül jól van megírva, és talán éppen ez a gyanús benne egy kicsit. Nem (csak) a szövegezésre gondolok – annál egy szerksztő tényleg csodát tehet -, hanem a figurákra, az eseményekre és azok kommentálására. Hozhatta mindezt a véletlen is, de lehet, hogy mégiscsak valódi tollforgató áll a háttérben, aki gondosan állította össze az anyagot.

De félre a kétségekkel. A könyv egy nő, pontoabban több nő szemszögéből mutatja be az elbukott háborút, Berlin, egy rendszer, egy kor, egy vezető réteg, egy illúzió agóniáját. Közvetlen személyes perspektívából, amely néha annyira szűk, hogy csak a pince faláig terjed, onnan ugyanis nem lehet kimenni, csak találgatni lehet, merre hullámzik a front. Anonymát többször, többféle módon megerőszakolják: hol nyersen és durván, hol finomabban és udvarisan, hol testileg, hol lelkileg. A Legyőzött német női, és a győztes orosz férfi világ találkozik egymással. Egy nő és sokféle férfi. A tárgyalás és a hangvétel a drámai eseményekhez képest nagyon kiegyensúlyozott, tárgyilagos. Igen, vesztettünk. Igen, most a győztesek azt csinálnak velünk, amit akarnak. Igen, túl kell élni, és megpróbálni kezdeni valami mást. Igen, meg lehet érteni az ellenséget is. Akár meg is lehet szeretni.

Ilyen témánál ennyire kiegyensúlyozott tárgyalásmóddal ritkán találozik az ember. Ritkán, de találkozik. Itt  van például a történész Beevor két könyve: a Sztálingrád és a Berlin eleste. (Úgy tudom, mindkettő megjelent magyarul.) Beevorban az a jó, hogy teljes kersztmetszetet ad: követi a hadseregek, a tankoszlopok, az ezredek és a századok mozgását, de megszólaltatja az egyes embereket is, mindkét oldalról, mindezt nagy láttató erővel, irodalmi stílusban teszi. Ugyanezt műveli az amerikai Ambrose a Citizen Soldiers-ben. (Talán ez is megjelent már magyarul, nem tudom.) Aztán itt van persze Máraitól a Szabadulás, ez a végletes kísérlet a kiegyensúlyzásra. Filmben pedig itt van A bukás.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.