Benyomások

Két napja egy foglalkozásra készülve egy ábrát nézegettem. David Jonassen könyvében találtam, Érdekes munka, a problémamegoldás módszertanáról szól, pontosabban arról, hogyan lehet az egyetemi hallgatókat problémamegoldásra (megtaláljuk, megvizsgáljuk, megjavítjuk, kipróbáljuk) tanítani, a memorizáló tanulás (meghallgatjuk, elolvassuk, megjegyezzük, visszamondjuk, elfelejtjük) mellett vagy éppenséggel helyett. Sokféle példa a problémák és a problémamegoldás változataiból.

Az egyik típust “eset-rendszer-politika” problémának nevezi Jonassen, aki egyébként a Missouri Egyetemen tanít és azon töri a fejét, miként lehet a problémamegoldáshoz illeszkedő tanulási környezeteket kialakítani, lehetőleg számítógépes támogatással. Ezek az “eset-rendszer-politika” problémák bonyolult szituációkban megjelenő, strukturálatlan, sokelemű, szövevényes összefüggés-rendszerű feladatok. Az ábra, amire fentebb utaltam, egy ilyen problémához kapcsolódik: milyen intézkedésekkel, akciókkal lehetne csökkenteni a dohányosok számát?

Ha ilyen problémákba ütközünk, tanácsolja Jonassen, először is próbáljuk meg valahogy modellezni a helyzetet, például egy jó kis mind-mapping szoftverrel. Az adott esetben az aktív dohányosokat tegyük egy tartályba, persze csak képletesen. A tartályhoz csövek kapcsolódnak: közülük néhányon befelé áramlik a dohányos-utánpótlás, a többin pedig távoznak azok, akik valamilyen okból nem dohányoznak többé. A csöveken csapok, a csapokhoz pedig nyilak vezetnek mindenféle összefüggéseket, akciókat, arányokat képviselő, hatásirányokat mutató vonalakkal összekötött karikákból. Bonyolult kép, sokféle változó, összetett, nehezen felmérhető hatásmechanizmusok. De legalább lehet vele valamit kezdeni: nézzük csak például, mi történik akkor, ha megemelem a cigaretta árát: a dohányosok várhatóan így és így reagálnak majd, a vállalatok feltehetően ezt és ezt lépik, ez a csap jobban megnyílik, az a másik beljebb zárul, a tartályban történik valami, az állomány nő vagy csökken…

Mi lenne, ha egy hasonló tartály-cső-csap modellt használnánk az oktatásra? Tegyük egy tartályba – persze csak képletesen – egy adott tanév munkát kereső végzőseit, azokat, akiket a vállalatok szívesen alkalmaznak, modern szóval akik piacképesek. Jó lenne, ha több lenne belőlük. Csövek befelé, csövek kifelé. Vajon milyen csapokra és milyen hatásmechanizmusokra lenne szükség a helyzet modellezéséhez?  Hol kellene beavatkozni, milyen csapokat kellene valahogy átállítani ahhoz, hogy a tartályba elegendő számú “piacképes” végzős érkezzen, majd az alkalmazási csöveken kis keresgélés után megfelelő helyre távozzon onnan?

Kedd reggel beszélgetés az Akadémián az IT-Business szervezésében. A téma a felsőoktatás és a vállalatok kapcsolata: milyen végzősöket bocsátanak ki az iskolák, és milyeneket szeretnének a s cégek. A megjelentek között egyetemi és főiskolai vezetők, vállalati emberek az informatikai iparból. Élénk érdeklődés, sok hozzászóló. Kemény kritika mindkét oldalról.

Nehéz az ilyen megnyilatkozásokon és vitákon eligazodni. Most baj van, vagy nincs baj? Csak a szokásos szurkálódásról van szó, egymás barátságos cikizéséről, vagy valami komolyabbról? Javul vagy romlik a helyzet? Hogyan is érthetné meg egymást férfi és nő – írta valahol Karinthy Frigyes -, hiszen mindkettő mást akar: a férfi a nőt, a nő a férfit. Megértheti egymást iskola és vállalat? Az iskolának az életre kell felkészítenie. Az életre, amiben egyre többször kell munkahelyet, sőt, szakmát változtatni. Vagyis nem egy bizonyos tevékenységre kell felkészíteni, hanem a gyors tanulásra, alkalmazkodásra, a rugalmas váltásra. A vállalat viszont adott időpontban adott feladatra keres valakit. Ha már nem kell, útilaput köt a talpára, és keres helyette valaki mást.

Mi lesz ebből? A vállalatnak el kell fogadnia, hogy nem vesznek le neki egy konyhakész alkalmazottat a polcról, az iskolának pedig el kell viselnie, hogy ezért néha megpirongatják egy kicsit: nem vagy elég gyakorlatias, lám, ennek meg ennek is nekem kellett elmagyarázni, mit is kell csinálni a géppel, melyik rubrikába kell beírni ezt vagy azt a számot. Szóval szurkálódás mindkét oldalról, de semmi komoly, mert ezek alapjában véve természetes dolgok: az iskola iskola, a vállalat meg vállalat. A vállalat specialistát akar, az iskolának manapság váltásra képes generalistát kell kibocsátania.

De lehet, hogy súlyosabb problémáról van szó. A gyerekek száma csökken, az egyetemek viszont a tanulókból élnek. Az iskola képviseli a keresletet, a potenciális tanuló a kínálatot. A kínálat – lásd a demográfiai statisztikákat – egyre csökken. Látványosan csökken. Ilyen viszonyban az kerül előnyös helyzetbe, aki szűkösen áll rendelkezésre, vagyis jelen esetben a gyerek. A gyerekek, illetve a mögöttük álló családok egyre világosabban érzik, tudják: az iskoláknak szükségük van rájuk, a létük múlik rajtuk. Ez a helyzet meghatározott alkupozíciót és az azokkal együtt járó magatartásformákat szül, amihez a mai “szolgáltató iskola – ügyfélként viselkedő tanuló” politika ad ideológiai támaszt.

A tömegoktatásra beállított iskola felvételinél egyre mélyebbről kénytelen meríteni az egyre kisebb gyerektömegből. A hallgatói állomány felhígul, az iskolának ehhez a helyzethez kell alkalmazkodnia. A helyzetet tovább rontja az, hogy a társadalom és a mindenkori kormányzatok mindezidáig képtelenek voltak helyreállítani az oktatói munka társadalmi rangját és anyagi megbecsülését. Ez utóbbiakat egyre terebélyesedő bürokráciával és szabályozással próbálják helyettesíteni. (A Medgyessy-kormány megemelte a pedagógusok fizetését. Ezt a lépést azóta is összevont szemöldökkel emlegetik neves gazdaságpolitikusok. Vajon mennyit keresne egy tanár, ha ez az emelés nem történik meg? És ki várhatna ezért komoly munkát?)

Mindeközben az oktatás globalizálódott, a hallgatókért globális verseny bontakozott ki. Szerte a világban rengeteg iskola vadászik a mi tanuló korú, tehetséges és fizetőképes honfitársainkra. Két napja beszélgettem egy amerikai tanárral: náluk Texas Austinban a külföldi hallgatók aránya 40%. Most jöttek látogatóba hozzánk egy diákcsapattal: koreaiak, japánok, kínaiak, indiaiak az amerikai és európai arcok mellett.

Érdekes volt ez a beszélgetés tegnap az Akadémián. Valaki a vége felé megjegyezte: esetleg csinálni kéne valamit így, közösen… Igen, hát a dolog valahogy úgy működik, hogy az ilyen vitákon mindenki elmondja a problémáit, kipanaszkodja magát, stratégiai gondolkodást szorgalmaz, majd hazamegy, és csinálja azt, amit a pillanatnyi személyes, iskolai és üzleti érdekei az adott helyzetben éppen diktálnak. 

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.