Barátfüle

1946-os Naplójában Márai Sándor megemlíti, hogy Karinthy Ferenc bejelentkezett hozzá és meglátogatta. Komoly dolgokról beszélgettek, írja Márai, de neki végig a volt az érzése, hogy Cini egyszer csak felugrik és röhögve elrohan, mint az apa, Frigyes novellájában Frédi, aki kondoleálni megy a gyászoló Stánci nénihez, de amikor meghallja a “barátfüle” szót, nem bírja tovább, felpattan, mert fél, hogy botrány lesz, ha belőle kipukkan a röhögés.

Miről jutott ez most az eszembe? Arról, hogy most fejeztem be a harmadik Karinthy, Márton (a könyvben Marcinak nevezi magát, a többieket a vezetéknevükön szólítja) új könyvét. A címe tisztelgés Kuroszavának: A vihar kapuja. Jó író volt Karinthy Ferenc, azaz Cini? – teszik fel a kérdést többször is benne. Személyes véleményem az, hogy jó író volt, de írt rosszat, sőt, néha nagyon rosszat is. A ’46-os Naplóból kiderül, hogy Márai, aki elolvasta a Szellemidézést, kifejezetten tehetségesnek tartotta. A ’47-es Naplóban a Kentaurt dicséri. Az utókor majd minden bizonnyal megrostálja az életművet.

Jó író volt Karinthy Ferenc? Fiának, Marcinak minden jel szerint nagyon fontos ez a kérdés. Egy zseniális nagyapa és egy befutott „jó író” apa árnyékában élni nem könnyű dolog. A bevezetőből megtudtam, hogy A vihar kapuja tulajdonképpen Marci doktori értekezése. Summa cum laude vizsgázott vele. Az értekezés műfajban meglehetősen szokatlan példányról van szó. A téma persze a színház, de az unoka nem klasszikus tanulmányt írt. Összegyűjtötte régi főiskolai, rendező szakra járó osztálytársait, beszélgetett velük, majd papírra vetette az anyagot, fogalmam sincs, mennyi válogatással és szerkesztéssel. Akár hangjátékként elő lehetne adni az egészet.

Az osztálytársak közül nem állt mindenki kötélnek, és olyan is van, aki már nem él; a kép tehát nem teljes, de fölöttébb érdekes. Az osztály 1968-ban indult, első publikus rendezéseikkel a hetvenes évek elején jelenhettek meg, tehát ezek jó részét én is láthattam, néhány meg is maradt az emlékezetemben. Valamennyien valamilyen hátszéllel érkeztek a főiskolára, ami egyfelől nyilván előny, másfelől viszont hátrány is, mivel valakihez viszonyulni kell, valakinek az árnyékában kell élni, valakit követni kell vagy éppen lázadni ellene. A beszélgetésekből kiderül: mindenkinek van valamilyen defektje, Freud mester bizonyára örülne is némelyiknek.

A beszélgetések szintének hatnak, néha kegyetlenül őszintének. Te hogy láttál engem, én milyennek láttalak téged. Ki volt tehetséges, mi kellett a karrierhez, ki csalódott, ki hagyta el a pályát. Ki őszinte, ki pózol, kinek szelektív vagy torzít az emlékezete. Ki vett komolyan valamit és ki nevezett rajta. Mi történt a Nemzetiben, hogy történt Marton és Major leváltása, milyen volt a Madách fénykorában, a Víg Várkonyi alatt. Hogyan vonultak le egész csapatok vidékre, milyen színházat csináltak Kecskeméten, Szolnokon és Kaposváron, hogy vették ostrom alá Budapestet. Mi lett mára a színházból, mikor szűnt meg a színház és a közönség közötti politikai cinkosság, hogy tendál ma valamiféle szórakoztatóipari vállalkozás felé az egész, hogyan lett a drámából szakmányban írt musical, a színészből piaci reklámfigura, van-e remény a feltámadásra.

Marci a beszélgetésekhez hozzákeveri néha apja Naplójának részleteit, saját és felesége leveleit, mások visszaemlékezéseit. Érdekes világ volt, a Kádár-rendszer fénykora, és tulajdonképpen a magyar színházé is. A beszélők híres előadásokat emlegetnek: a Mózest, a Marat halálát, Az ügynök halálát (Latinovits, Cserhalmi – én az akkori csepeli művelődési házban láttam, nem tudom, megvan-e még – mármint a művelődési ház -, és ha igen mi van benne). Olvasás közben azon gondolkodom, hogy ha ma hoznák ki ugyanezeket az előadásokat, ugyanúgy megrendezve, az akkori színészekkel, vajon ugyanilyen szenzáció lenne-e körülöttük; vagyis mennyire múlik a hatás az adott közegen, és mennyire a rendezői és színészi teljesítményen.   

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.