Az a vén hülye

A szép, ámde szeles időre való tekintettel újabb adagot olvastam el Karinthy Ferenc vaskos naplójából. Az 1968-as év végét és a következő elejét Amerikában tölti. Azt hittem, ezt a részt gyorsan átlapozom – kit érdekel, hogy New Yorkban a házak nagyok, az utcákon pedig angolul beszélnek.

De nem ez történt. Karinthynak Amerika Magyarország meghosszabbítása, valami kihelyezett támaszpontféle. Úgy járkál benne, mintha a Körúton sétálna. Magyarok mindenütt, elképesztő mennyiségben. Érdekes figurák, sajátos életutak. Cini válogatás nélkül érintkezik és társalog mindenkivel; valahol a naplóban meg is jegyzi: az én dolgom az, hogy mindenkivel szóba álljak.

Hazatérte után nekiül befejezni az Epepét. Folyamatosan szidja Déryt, azt a „vén hülyét”. Megjelenik ugyanis az Ítélet nincs, benne az a bizonyos fejezet Arankáról. A naplóíró megpróbál objektíven ítélni, de nem tud. Déryt tehetségtelen hülyének tartja. Közben azon filozofál, mi marad meg a kortárs magyar irodalomból ötven vagy száz év múlva, azaz kik és milyen művek állják ki az idők próbáját.

Tényleg, fennmarad az Ítélet nincs? Az elkövetkező olvasónemzedékeknek aligha lesz izgalmas kérdés, történt-e valami abban a bizonyos budai lakásban, vagy milyen dicshimnuszt írt Déry Rákosi Mátyásról. A kérdés az, hogy olvasható lesz-e az Ítélet nincs, van-e benne valami, ami megérinti az akkori olvasókat.

Egy könyvet pár évtizedig fenn tud tartani a pletyka, az ismerős figurák megjelenése. Aztán a generációk változásával ez az elem kikopik, elveszti a jelentőségét. Ami marad, azon múlik a fennmaradás. Az ítélet az utókor dolga: a kortársak túl közel vannak, a fától nem látják az erdőt. Én most nagy élvezettel olvasom a Karinthy-naplót – de vajon akkor is ezt tenném, ha nem bukkannának fel ismerős nevek szinte minden bekezdésben? Fogalmam sincs. Talán.              

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.