Avatar

A nagy madár kiterjesztett szárnyakkal landol egy szikla peremén. Karmaival megkapaszkodik, a szárnyát becsukja. Egy pillanatra elveszti az egyensúlyát, meginog, csapkodva korrigál. Ez az esetlenség teszi teljesen életszerűvé.

Nagyra értékelem az ilyen jeleneteket. Azt jelzik, hogy a látványtervezők és a számítógépes modellezők rengeteget tanultak és fejlődtek. Annyira biztosak a dolgukban, hogy a humort, az esetlenséget is megengedhetik maguknak. Mindent meg tudnak csinálni.

A látvány valóban lenyűgöző. Maga a film kevésébé az. Igen, az Avatarról van szó. Elmentem megnézni, pedig úgy általában nem kedvelem a fantasy-filmeket.

Az Avatar kétségtelenül látványos: mérföldkő a látványtervezés történetében. Ez van a mérleg egyik serpenyőjében.

A másik oldalon egy zavaros koktélt látok. A készítők bőven merítenek az elmúlt száz év filmanyagából. Szinte minden jelenetnél felötlik: ez innen van, az onnan van. A történet egy szokványos Disney-film gyermeteg meséje, számtalan változatban forog a piacon. A lefutása az első öt perc után kitalálható, a néző legfeljebb abban reménykedik, hátha most mégis lesz valami csavar, hátha történik valami váratlan, valami, amire azt mondhatjuk: na, erre nem számítottam! De nem, szó sincs ilyesmiről. A cselekmény a megszokott pályán halad a végkifejletig, ami manapság valami sistergős, mennyköves, szadista csihipuhit jelent, a végső összecsapást a jók és a rosszak között. Azt is tudjuk, hogy a legvégén a legjobbnak és a legrosszabbnak személyesen is szembe kell kerülnie egymással, az összecsapás kimenete pedig szükségképpen az, hogy az utóbbi felnégyeltetik vagy felnyársaltatik, hogy biztosak legyünk a pusztulásában.

Amúgy van itt minden: páncélosok ijesztő felvonulása (ősforrás: A jégmezők lovagja), helikopterraj támadása a dzsungel népe ellen, napalmbombázás (Apokalipszis – állandóan azt vártam, hogy megszólal Wagner is), lépegető robotok (Csillagok háborúja), vicces lóidomítás (Idegen a cowboyok között), irokéz fazonú őslakosok (Az utolsó mohikán), szelíd és vad ősállatok (Jurassic Park), nagy agyként viselkedő bolygó (Solaris), szerelem a távolról jött idegen férfi és a szép benszülött lány között (Pocahontas), élet és harc a fák tetején (Robin Hood, a Costner-féle változat), ökölharc mindenféle gépszörnyek tetején (Tom Cruise válogatott művei), az emberek segítségére siető állatcsordák (Tarzan), zenés-táncos törzsi szertartás (Madagaszkár)…

Mindez nem lenne baj, mindenkinek joga van arra, hogy az elődei vállára álljon, de onnan körülnézve kellene valamilyen újat is produkálnia. Én ezt itt csak a látványban találtam meg, az azonban kevés az első negyedóra után fellépő unalom elkerüléséhez. Az ilyen filmek végső nagy égzengős, halandzsakórusos, nyilazós-lándzsázós, leszúrós-kibelezős összecsapásai minden bizonnyal az unalom ellenszereiként vannak feltálalva. A páciens viszont hozzászokik ezekhez a pirulákhoz, és egyre nagyobb adagot követel belőlük. Talán ideje lenne valami mással próbálkozni.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.