Atlantisz

39 lépcső a Madách Színházban. Amit látunk, tulajdonképpen nem színielőadás, hanem valamiféle varieté: lazán egymáshoz kapcsolt jelenetek sorozata. A történetnek nincs jelentősége, bár valamiféle krimiről van szó, egy közepesre sikeredett Hitchcock-film dereng a háttérben. A rendezés és a játék poénra utazik, a pillanat poénjára. A cél az, hogy a közönség időnként nevessen egyet, amit az engedelmesen meg is tesz, bár nincs mindig min. Az egyik pillanatban még az is eszembe ötlött, hogy na most dal és tánc is lesz – és lőn. Kiszólások, beszólások, néha szellemes vetítések a háttérben. Izgalom nulla, a vége, minden normális krimi csúcspontja, teljesen kidolgozatlan. Na gyerekek, mára ennyit, menjetek haza, mindjárt kilenc óra.

Lehetne még ezt fokozni, nekem is lenne néhány ötletem, például ki kellene venni a széksorokat, nagy, kerek asztalokat tenni a helyükre, vacsorát felszolgálni, a végén egy pohár pezsgővel. A háttérben reklámok úszkálhatnának. Lehetne vetélkedő, valami sorsolás, aki nyer, elénekelhetne a színpadon egy dalt, azt, ami éppen eszébe jut. 

Emberek, álljunk meg egy pillanatra itt, az Oktogon és az Emke között. Ezeken a deszkákon láttam… Na, nem is sorolom, kiket és miket láttam ezeken a deszkákon. Egy kultúra süllyedt el itt. Néhol még kilátszik belőle valami, egy bögre füle, egy repedezett oszlopfő. Némó kapitány, ha erre búvárkodik, készítheti az éles kődarabot, hogy felkarcolja vele a sziklára a mellette úszkáló Arronax professzornak: Atlantisz.        

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.