Átírva

Tartuffe a Nemzeti Színházban. A lenti kisteremben játsszák. A nézőtér cirkuszsátorhoz hasonlatos: az ülések körben, középen a porond. Hatalmas, kör alakú asztal, ilyen lehetett a lovagoké Camelotban. A játék az asztal körül és az asztalon folyik, néha a nézők között is.

A műsorújságban Parti Nagy Lajos nem fordítóként, hanem társszerzőként szerepel, ami megfelel a valóságnak. A szöveg mai nyelvre van átültetve, egyes szakszók, beszólások, betoldások mai politikai konfliktusokra, egymással ütköző világnézetekre utalnak.

Tartuffe alig színlel, egészen átlátszóan marketing-keresztény, logóját diplomatatáskában hordja, szakszerűen csavarozza össze és helyezi el. Nehéz elhinni, hogy ez az Orgon ennyire hülye, hogy nem lát át a szitán. Mi fogja meg? Talán az, hogy Tartuffe az egyetlen, aki szemlátomást akar valamit, akinek céljai vannak, ellentétben a család tagjaival, akik igazából csak élni akarnak: enni, inni, házasodni? Megérzi benne az akaratot, az erőt, a rendet, legyen bármi is az? Mire gondol ez az Orgon, amikor belenéz a semmibe, kinéz a színpadról, valahová a nézők feje fölé, mint aki keres valamit? Nem tűnik átejtett, naiv hülyének, jóindulatú rajongónak. Tartuffe is inkább gengszter, mint ravasz, óvatos, képmutató álszent.

A darab végén a lovasság nem érkezik meg, hogy megmentse a jókat. A jog győz, az igazság elbukik. Elvégre jogállamban élünk – figyelmeztet Tartuffe. Nincs uralkodói kéz, felsőbb hatalom, ami rendet tegyen. Ha van kéz, akkor az láthatatlan. A szobalányos szókimondás és furfang jópofa, de nem ér semmit.

A csaholó kiskutyák már az új gazda kezét nyalják. A család kisemmizve el.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.