Anglia, oktatás

Reggel és este nézem a BBC-t, olvasgatom a brit lapokat. A terrorveszéllyel kapcsolatos hírek és elemzések mellett a legtöbb időt, illetve helyet az oktatás foglalja el. Cikkek, vélemények, riportok, számok, jövendölések végtelen sorozatban. Rengeteg ismerős probléma, számtalan fontos kérdés.

Csak néhány a sok közül: (1) Több felsőfokú végzettségű emberre van szükség, de mennyivel? (2) Milyen mélyen merítsen a felsőoktatás a jelentkezőkből, és ha mélyebbre meríti a vödröt, mi lesz ennek a következménye? (3) Ki viselje a felsőoktatás megnövekedett költségeit? Ki ruháznak be az oktatásba (tanulásba), és milyen megtérülésre számíthatnak? (4) A végzősök tekintetében hogyan lehet összehangolni a keresletet és a kínálatot? Milyen diplomákból van sok, és milyenekből kevés? (5) Milyen mértékben engedje az állam érvényesülni a piac erőit a felsőoktatásban? Legyen-e saját stratégiája, és ha igen, milyen eszközökkel igyekezzen azt megvalósítani? (6) Mi lesz a tandíjemelés következménye? Hogyan fognak viselkedni az egyre nagyobb díjat fizető hallgatók? (7) Javul vagy romlik a felsőoktatásba bekerülők felkészültsége? (8) Javul vagy romlik a felsőoktatás minősége? (9) Lesz elegendő hallgató? Mit csináljanak azok az intézmények, ahol nem tudják feltölteni a létszámot? (10) Hogy állunk a társadalmi mobilitással? Javul vagy romlik a helyzet? (Elvégre munkáspárti kormány van.)

A tévéből és az újságokból áradnak az adatok, a vélemények és a jóslatok. Az adatokat vehetjük pontosnak, bár néhány mutatóban van némi, többnyire őszintén bevallott bizonytalanság. A vélemények között már sok az eltérés, a jóslatok tekintetében pedig általános a tarkaság, vagyis van egy helyzet, de senki sem tudja pontosan megmondani, hogy milyen, és innen hová vezet az út.

Kezdjük egy pontosnak látszó adattal: a friss beiratkozóknak egy hároméves diplomás programért (tandíj, szállás, utazás, megélhetés) a legújabb rendszer szerint várhatóan 33.512 angol fontot kell fizetniük. (Egy font, ha jól emlékszem, ma négyszázegynehány forintot ér.) Tandíjként a legtöbb egyetem valószínűleg a maximális évi 3000 fontot fogja kérni, vagyis a teljes tandíj 9000 font lesz az említett 33.512 fontból. Ezek valamiféle általános számok, maga a fizetési rendszer a lapok szerint szinte átláthatatlanul bonyolultra sikerült.

Az mindenesetre örvendetes, hogy az angolok a megtérülési számításoknál ezek szerint a hallgatók szempontjából az összes költséggel (TCL: total cost of learning?) kalkulálnak. A teljes finanszírozási-befektetési-megtérülési kép pedig jóval bonyolultabb, hiszen a rendelkezésre álló adatok szerint a hallgatók költségeinek kétharmadát a szülők finanszírozzák (vagyis a fizető ügyfél nem a diák, hanem a szülő), az oktatási költségekbe (TCE: total cost of education?) pedig vastagon beszáll az állam is, mégpedig úgy, hogy a hallgatók által befizetett összeg mellé odateszi a magáét, vagyis ha az előbbi nincs, akkor semmit, aminek érdekes következményei vannak.

Kinek éri meg a tanulás, illetve az oktatás? (TVL: total value of learning; TVE: total value of education?) A sajtó, érthető okból, meg sem próbálkozik megtérülést számolni. (Ha belegondolunk, nagyon bonyolult pénzáramlásokat kellene itt számítani és összevetni, elmaradt hasznok kalkulálásáról nem is beszélve. Mindig csodálkozom azon, ha valaki a hazai sajtóban ezzel kapcsolatban bátor megállapításokat tesz, ráadásul megkülönböztetés nélkül, mintha egy nőgyógyászt meg egy latintanárt egy kalap alá lehetne venni.) Ha pénzt nem is számolunk, nyugodtan mondhatjuk, hogy a fogorvosoknak például megéri: a brit statisztikák szerint őket tárt karokkal várják, valamennyien el tudnak helyezkedni, méghozzá a szakmájukban. A kémikusoknál is elég jó a helyzet, de azért ők már nem kelnek el valamennyien. A szociológusok kétharmada viszont arra számíthat, hogy nem fog a végzettségének megfelelő munkát találni.

Talán jobban járnának ezek az emberek, ha nem is mennének egyetemre? − teszi fel a kérdést a tévében a riporter egy álláskeresési tanácsadónak. Csak menjenek − jön a válasz −: lehet, hogy a szakmai ismereteikkel nem sokra mennek majd, de az iskolában legalább emberek között vannak, megtanulnak viselkedni meg kommunikálni, írni és olvasni, és az mindenképpen előnyös. Hát igen, ez tagadhatatlan.

Térjünk most vissza kicsit a pénzhez. Egy több lap által is idézett felmérés szerint a friss beiratkozók három év múlva várhatóan 14.779 font adósággal a hátukon diplomáznak majd. (Kíváncsi lennék, miért pont 9 a vége.) Ezt nagyjából a hallgatók is tudják, és azzal is tisztában vannak, hogy a korábban említett 33.512 fontos tanulási költség is jó sok pénz. Éppen ezért, ahogy a felmérés mutatja, várhatóan többen vállalnak majd munkát a tanulmányaik mellett, akár tanórákat is mulasztva, ha kell. Még olyanok is akadnak, akik a költségek csökkentése érdekében kevesebbet szándékoznak dohányozni, de azért ők nincsenek sokan.

A tandíj kérdése szemlátomást az iskolák oldalán sincs nyugvóponton. Egyes tudományegyetemek már most jelzik, hogy szemben a mai háromezer fonttal ők évi ötezret méltányosabbnak találnának. Más egyetemeknek viszont az okoz gondot, hogy ha az első körben nem tudják a soraikat hallgatókkal feltölteni, akkor csökkentsék-e az áraikat úgy, ahogy például a légitársaságok teszik a last minute jegyeknél, hogy megtöltsék az üres székeket. Ha ezt tennék, azok járnának rosszul, akik jó eredményeiknek köszönhetően az első körben bekerültek. Ha viszont nem teszik, az állami támogatástól is elesnek, ami pedig kínos következményekkel járhat.

Az egyik újság levelezési rovatában egy olvasó a minőség romlásáért a sok bevándorlót okolja, akik miatt lejjebb kell szállítani a színvonalat. Rögtön ott van mellette egy másik vélemény is (a sajtó legyen pártatlan és kiegyensúlyozott!): egy egzotikus országból érkezett diák írta, saját tapasztalatai szerint az egyetemen, ahova járt, a külföldi hallgatókat nem becsülik meg, valamiféle szükséges rosszként kezelik őket. A lapok arról is elmélkednek egy kicsit, hogy a mostani rendszerben a szegényebbek oktatási költségeinek jelentős részét a középosztállyal fizettetik meg, azt pedig nem lehet tudni, hogy a középosztály erre meddig lesz hajlandó, is mikortól fordítja át a szavazatait egy másfajta politikára.

A brit oktatásnak a pénzügyeken kívül a jelek szerint más problémái is vannak. Vélt vagy valós problémái, mert itt most már a véleményeknél és a jövendöléseknél tartunk. Egyes egyetemek arra panaszkodnak, hogy miközben a középiskolai záróvizsgák jegyei elinflálódnak (egyre nagyobb a jó jegyek aránya), a kurzusokra olyanok is szép számmal jelentkeznek, akik nem tudnak írni és olvasni, a számolásról nem is beszélve. Ezt hallván az oktatási kormányzat képviselője a tévében mélyen a szemünkbe néz és kijelenti, hogy azért ilyen sok a jó jegy, mert a hallgatók az oktatási reformoknak köszönhetően egyre többet tudnak. Szóval nehéz eligazodni. Mindenestre a végzősök minőségét néhány megszólaló munkaadó is kifogásolja: nehezményezik, hogy diplomázás után nekik kell őket átképezni, hogy dolgozni tudjanak.

Az mindenesetre tény, hogy a felvételiknél a „science” (matematika, kémia, fizika, biológia) szakok iránt csökkent az érdeklődés: a végzős középiskolások ezeket „nehéznek és unalmasnak” találják, miközben, mondja a BBC, a szigetországban milliószám kellenének ilyen végzettségű emberek. (Ezek szerint az agyelszívás a környékünkön változatlanul működni fog.) Egyik nap belenéztem egy Irish Times-ba is: hát ők is pont ezzel vannak elfoglalva, mármint a „science” iránti csökkenő érdeklődéssel. Úgy látszik, (kelta) tigrisnek sem könnyű lenni, a tigriskölykök kezdenek elkényelmesedni. Megszólal az illetékes kormányzati vezető is: azt mondja, nem jól van ez így, „science” vonalon az ország nem érheti be a középszerrel, az élvonalnál lejjebb nem lehet adni. Mi lenne a megoldás? Jön az ötlet: talán plusz pontokat kellene adni az ilyen szakokra jelentkezőknek…

Mindeközben − úgy tudom − a briteknél, Munkáspárt ide, Munkáspárt oda, hosszabb ideje romlik a társadalmi mobilitás.   

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.