Anglia, Royal

Canterbury Tales, a Royal Shakespeare Company előadásában, Gielgud Színház, London.

Harmadszor látom e jeles társulatot. Először Budapesten találkoztam velük, a hetvenes évek elején, a Vígszínházban vendégszerepeltek, rendkívül izgatott és népes közönség előtt, félő volt, hogy leszakad az erkély. A Szentivánéji álmot adták, Peter Brook rendezésében. Meghökkentő előadás volt, én ugyanis addig a Szentivánéjit csak tündérmese-rendezésekben láttam (Debrecen, Madách…), mindenféle aranyos erdei állatokkal és manókkal. Ez az előadás is „tündéri” volt, de a tündérfátyol alól állandóan kibukkant egy nyers ösztönvilág, a színe mellett látható volt a fonákja is. Máig is emlékszem sok jelenetére, leginkább talán a tündérkirálynő és a szamárrá változott mesterember nászára, ami minden bizonnyal suttyó korommal magyarázható, sőt, még a másnapi hosszú, majdnem egy egész lepedő-oldalt betöltő MGP-elemzést is fel tudom magamban idézni az újságból. Ezt a stílust és megközelítést később leginkább a Katonában és a Radnótiban véltem felismerni egyes előadásokban.

A második találkozás a társulattal már Londonban volt, a Savoyban, ahol a III. Richárdot adták. Szikár rendezés, úgy adták elő a királydrámát, mint egy sakkjátszmát, uralkodókkal, lovagokkal és hírvivőkkel, tologatták a figurákat az egész színpadot betöltő táblán, hol keresztbe, hol lóugrásban, hideg logikával. Bennem akkor leginkább még a régi Madách (volt ilyen!) nagyon finoman kidolgozott, emberközeli Richárdja élt, Gábor Miklóssal, Kiss Manyival, Márkus Lászlóval, a londoni után pedig újra egy rideg és felzaklató hazai jött Kulka Jánossal az új Nemzetiben, a nagy cápa-autókkal.

Ez a Royal-Canterbury itt a Gielgudban egy jó „nyári” előadás: vidám és érzelmes, ahol annak kell lennie, trágár és közönséges, ahol a mese azt kívánja, gördülékenyen, biztos rutinnal előadva.   

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.