Alkony

Losoncz Miklós írja az Élet és Irodalom e heti számában: “A rendszerváltás éveiben (1989 és 1993 között) több mint egymillió munkahely szűnt meg. 1993 óta viszont a foglalkoztatottak száma nem nőtt érdemben trendszerűen, a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 3,8-3,9 millió fő körül mozgott.” (A cikk címe: A szavak súlya.)

Foglalkoztatotság és munkanélküliség. Pár napja írtam egy bejegyzést a GDP számításának egyes problémáiról. Most olvastam el Jeremy Rifkin The End of Work című könyvének (A munka vége, vagy fordítsuk inkább költőibben A Munka alkonyá-nak) új bevezetőjét. Az újat, mert az eredeti változatot a szerző több mint tíz évvel ezelőtt publikálta, írt viszont hozzá egy aktualizáltat a 2004-es kiadáshoz.

Rifkin, aki egyébként a wahingtoni Foundation on Economic Trends elnöke, a bevezetőt néhány foglalkoztatási adat és trend elemzésvel kezdi. Ebből először is az derül ki, hogy a foglalkoztatottság, illetve a munkanélküliség mutatói, rátái ugyanolyan óvatsan kezelendők, mint a nemzeti összeterméké. Vegyünk egy példát a szerző készletéből. A kilencvenes évek második felében, vagyis a “nagy fellendülés” idején az USA hivatalos munkanélküliségi mutatója 4%-on állt. A valóságos munkanélküliség azonban, állítja Rifkin a Chicagói Egyetemen végzett kutatásokra hivatkozva, ennél jóval nagyobb volt, megközelítette az akkori európai uniós szintet. Sok munka nélküli ember egyszerűen eltűnt a kormányzati radarról. Vegyünk egy másik példát. Az USA-ban 1980-ban nagyjából 503.000 ember ült börtönben, 2000-ben viszont már közel kétmillió. Jelenleg, mondja Rifkin 2004-ről, a “munkaképes férfi lakosság” 1,8%-a van rács mögött. Ezt sem árt tudni, ez is egy adalék a munkanélküliségi statisztikákhoz.

Rifkin könyvében azonban nem a különböző statisztikai bukfencek és manőverek az igazán érdekesek. A munkanélküliség meglehetősen nagy, mondja, és ez a helyzet csak romlani fog. Romlani, mert a technikai fejlődés, a növekvő termelékenység egyre inkább kiszorítja az emberi munkát a piacgazdaságból. A kilencvenes évek nagy információtechnológiai beruházásai, racionalizálási, átstrukturálási, újraszervezési akció most kezdenek beérni. Az eredmény: sokkal többet lehet produkálni jóval kevesebb emberrel. A hagyományos termelő iparágakban ez a trend rendkívül látványos. Hogy mást ne mondjunk, az USA acéltermelése az elmúlt húsz évben évi 75 millió tonnáról 102 millióra nőtt, miközben az iparág alkalmazotti létszáma nagyjából a negyedére zsugorodott.

Tévedés azt hinni, mondja Rifkin, hogy a termelésből felszabaduló munkaerő majd átáramlik a szolgáltatásokba, a prés ugyanis azokban is működik. A képzettség növelése sem old meg mindent. A ciklikus ingadozások miatt nehéz tisztán látni, de fel kell figyelni olyan jelenségekre, mint hogy például 2002-ben a friss amerikai diplomásoknak csak 25%-a számíthatott arra, hogy munkát talál. Azt se feledjük el, mondja Rifkin, hogy az alkalmazottak jó részét nem tudásának és képeségeinek megfelelően foglalkoztatják, széklábakat faragtatnak vele vagy csak ideiglenesen, töredék időben veszik igénybe. Az sem igaz, hogy a munkahelyek megmaradnak, csak éppen más, olcsóbb országokba vándorolnak, hiszen a növekvő termeléshez például Kínában is egyre kevesebb emberre van szükség egy sor fontos iparágban.

A munkavállalók alkupozíciójának romlását jól tükrözik a bérek. Mostanáig (azaz 2004-ig) állapítja meg Rifkin az USA-ról, az egy munkaórára eső bérek gyakorlatilag minden jövedelmi kategóriában csökkentek, a vállalati vezérek, a CEO-k kivételével, valamint talán egyes értelmiségi elitmunkákat lehet ellenpéldaként említeni. Az is látható a számokból, folytatja, hogy aki munkát talál, általában kevesebb bért kap a korábbinál. Mindeközben a vállalati profit aránya a nemzeti jövedelemben rekordokat döntöget.

Ez az állapot, foglalja össze a mondanivalóját Rifkin, az elmúlt időszak technológiai fejlődésének (és itt elsősorban az információs technológiára gondol) és a piacgazdaság versengési-költségcsökkentési-racionalizálási logikájának szerves következménye. A munka szerepének, súlyának csökkenésével együtt kell élni. A trend erős, a gazdaság mostani fellendülése nem hoz számotevő bővülést a foglalkoztatásban. Fordulatra cak akkor lehet számítani, mondja Rifkin, ha vége lesz az olaj korszakának, és ez már nincs is túlságosan messze. Az új energiaforrásokra (ő leginkább a hidrogénre hivatkozik) való átálláshoz rengeteg ember munkájára lesz szükség, hiszen nagyon sok dolgot kell fel- és átépítni. Tessék például Bush elnök új energiapolitikáját ebből a látószögből is értékelni.

A foglalkoztatási gondok megszűnéséhez azonban ez az energetikai átállás sem lesz elegendő. Mihez kezdjen magával az a sok munka nélküli ember? Mit kezdjenek velük az államok? Rifkin, érdekes módon, egyes európai országok példájára hivatkozik, azokra, amelyekben csökkentették a munkaidőt és a foglalkoztatás terheit. Ez az, így kell csinálni! – mondja. Az emberek itt jobban érzik magukat, a megmaradt munkaidejükben pedig termelékenyebbek lesznek. Aztán ott van a civil szerveződések, a non-profit szervezetek piacgazdaságon kívüli világa, ahol látványos bővülés tapasztalható. Ezek rengeteg ember idejét, energiáját képesek felszívni, átterelve őket a piacgazdaságon kívüli vizekre. És Rifkin sorolni kezdi az ezt igazoló statisztikákat és trendeket…

Hát igen. Ezek is színek a teljes képhez, ami meglehetősen tarka és összetett. Az mindenesetre bizos, hogy az infokommunikációs technológia és a munkaerőpiac összefüggéseiről nagyon szép szakdolgozatokat és doktori értekezéseket lehet írni.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.