A világ egy adatbánya

Ha én matematikus vagy adatbányász lennék, este a kandalló mellett üldögélve, amikor a szakirodalmat tanulmányozom, megakadna a szemem Davenport professzor cikkén, amit a Harvard Business Review januári számában publikált. Megakadna rajta a szemem, mert a neve olyan ismerősen hangzik. A könyvespolchoz lépnék és megállapítanám: igen, ő az a Thomas H. Davenport, akitől a Kossuth Könyvkiadó is kihozott egy könyvet “Tudásmenedzsment” címmel.

Örülnék Davenport professzor cikkének, mert abban pont nekem hízeleg. Azt állítja: az enyém a jövő. Mármint a matematikusoké, a statisztikusoké meg az adatbányászoké. Miből gondolja ezt? Hát abból, hogy a világ egy hatalmas adatbányává változott. Hála a számítógépeknek, a hálózatoknak, mindenütt halomban áll az adat mindenkiről és mindenről. És ez a hatalmas adattömeg most arra vár, hogy jól meganalizálják. Aki szorgalmasan és módszeresen gyűjtögette az adatokat, aki gondosan elrendezte őket az adattárháza polcain, az most jól fog élni belőlük – állítja Davenport professzor. A feladat pedig ránk vár, matematikusokra és adatbányászokra, ide ugyanis ész kell, sok ész.

Meg olyan vezetők is kellenek, akik tudják ezt, megkeresnek engem és azt mondják: segíts nekem, hogy jobban értsem a világot, jobb döntéseket hozzak. Lássuk be, mondanák, egymásra vagyunk utalva nálam az adat, nálad az ész és a módszer, hozzunk össze közösen valamit. Jó sok pénzt leginkább. Mert mi az én bajom tulajdonképpen? Hát az, hogy annyira puha a világ körülöttem, annyira megfoghatatlan minden, jórészt ösztönből vezetek, próba-szerencse alapon, belelövök a levegőbe, azán majd lesz valami. Segíts nekem kitolni a bizonyosság határait, mutasd meg nekem, milyen szerkezete van ennek az ismeretlen világnak, mi mivel függ össze, mi történik, ha itt megnyomom ezt a gombot, és mi, ha ott azt a másikat. Itt van ez a töméntelen sok adat, teremts rendet közöttük, elemezd ki őket, aztán építs nekem modelleket, amelyek megmagyarázzák a világot, megmutatják, mi mitől mozog, egy akcióra mi a reakció, hogyan lehet a szürke tömegből valamit kiemelni, a körvonalait megvilágtani, célba venni, lasszót dobni rá. Jó, mondanám én, lássunk hozzá. Tudom, hogy nekem is szükségem van rád, te vagy az én megbízóm, akit szorongat a verseny, fogjunk össze hát, a nyelvedet is hajlandó vagyok megtanulni, mert tudom, hogy te nem beszéled a mienket, de nem baj, majd mindent lefordítok neked.

Davenport professzor nem a levegőbe beszél. Kutatási programra, abban részt vevő vállalatokra hivatkozik. Vállalatokra és vezetőikre, akik az analízisből akarnak előnyt kovácsolni. A matematikusok kijöttek a barlangjukből, állapítja meg a professzor, és tömött sorokban menetelnek az üzlet, a kereskedelem, a marketing, a személyzeti munka felé. Menetelnek, hogy tudományt csináljanak a művészetből, törvényt a megérzésből, valószínűséget a véletlenből. Tömött, de nem valami széles sorokban, mert a világ formálódó új matematikai elitje nem számlál sok tagot, egyes becslések szerint úgy ötezer főről van szó.

Szóval örülnék Davenport professzor szavainak, aki azt mondja, a hatalmam, a befolyásom nőni fog, fontos, szűkösen rendelkezésre álló erőforrás leszek, a siker záloga meg minden ilyesmi. Azért rögtön elhatároznám, hogy nem élek majd vissza ezzel a hatalommal, mert tudnám, hogy én is csak adat vagyok mások adathegyeiben és gondosan megéptett tárházaiban, az én lépéseimet is nyomon követik, elemzik és modellezik, engem is körvonalaznak, igyekeznek kiszámítani a viselkedésemet, következtetéseket vonnak le a tetteimből, szimulálnak, megkörnyékeznek és célba vesznek. És kik csináják ezt velem? Hát a kollegák.

Aztán felkelnék a kandalló mellől és Davenport profeszor cikkét oda tenném a többi mellé. Mert lenne ott már vagy egy fél tucat erről a témáról. Beszél rólunk a világ.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.