A tizenkettedik / 4

Mondtam, hogy folyt. köv., íme:

Folyamatszervezés, BPR

A technika fejlődésének köszönhetően megindult a vállalati számítógépek és alkalmazások összekapcsolása. A korábbi szigetrendszerek hálózatokba rendeződtek, a piacon megjelentek a nagy, integrált vállalati rendszerek. Ez a változás a több részlegen, funkcionális területen áthaladó vállalati folyamatokra irányította a figyelmet: az összekapcsolt gépek és alkalmazások segítségével szinte minden fontosabb vállalati folyamatot újra lehetett gondolni, át lehetett szervezni. A folyamatok radikális, alapoktól induló újraszervezése (business process reengineering, BPR) valóságos mozgalommá vált.

A reengineering a kilencvenes évek elején jelent meg a vállalati világban, és rendkívül gyors karriert futott be. Híveinek bibliáját, M. Hammer és J. Champy 1993-ban megjelent könyvét másfél év alatt 1,7 millió példányban adták el. Felmérések szerint az évtized elején az USA nagyvállalatainak 75-80 százaléka belekezdett valamilyen reengineering programba. Eltökéltségüket az is jelzi, hogy azokra együttesen – a kapcsolódó beruházásokról nem is beszélve – dollármilliárdokat költöttek. Hasonló volt a helyzet Európában is. A nagy tanácsadó cégek szerte a világban óriási összegeket tesznek zsebre vállalati reengineering programokban való közreműködésükért.

A reengineering programokat indító vállalatok rendkívül ambiciózus gazdasági célokat tűztek ki maguk elé – ez a merészség tulajdonképpen a módszertan lényegéhez tartozott. Az akciók sok helyen nagyarányú létszámcsökkentést eredményeztek, mivel sok tevékenységet automatizáltak vagy kiszerveztek. Egyes vállalatoktól ezrével, néha tízezrével bocsátották el az embereket. A tapasztalatok ugyanakkor azt mutatják, hogy a nagy átszervezési akciók sok helyen kudarcot vallottak, vagy éppenséggel hosszú időre tönkretették a munkamorált. Mindenesetre nyilvánvalóvá vált, hogy az informatikai rendszerek mélyreható hatást gyakorolnak a vállalatok szervezeti-működési rendjére, kultúrájára, alkalmazottaik gondolkodására és viselkedésére, de hogy ennek a haszna pontosan kinél és milyen formában csapódik le, változatlanul nehéz volt megmondani: az informatikai beruházások értékeléséhez meggyőző és praktikus módszertan nem alakult ki. 

Az internetes láz

A kilencvenes évek közepén az amerikai tőzsdén szárnyalni kezdtek a csúcstechnológiai vállalatok részvényei, az információs ipar hozta a GDP növekedésének zömét, informatikai célú projektek vezették a vállalati beruházási listákat. A lapok tele voltak az “új” vagy “digitális” gazdaságról, az elektronikus kereskedelemről, illetve általában az elektronikus üzletről szóló, az “e-életmódot” színes illusztrációkkal bemutató cikkekkel. 1945 és 1991 között az amerikai gazdaság összesen kilenc recessziós periódust élt át, a kilencvenes évek fellendülése viszont töretlen volt, amiből sokan arra következtettek, hogy a ciklikus ingadozások kora véget ért, a közgazdaságtan régi szabályait el lehet felejteni, a világot új törvények igazgatják, a technológia valóban fantasztikus fejlődése mindent megold.

Markánsan jelent meg az a vélemény, hogy az alacsony infláció és a termelékenység növekedése az új (értsd: digitális, információs) technikába való üzleti befektetéseknek köszönhető. Az “internet-boom” milliárdos cégek egész sorát hívta életre. A példa kedvéért: 1999 decemberében egy VA Linux Systems nevű, mindössze ötéves vállalat részvényeinek árfolyama 698%-ot emelkedett a nyilvános részvénykibocsátás (angol rövidítéssel IPO) első napján, 9,5 milliárdra állítva be a cég piaci értékét, amely így értékesebb lett, mint például a Southwestern Airlines légitársaság.

Becslések szerint 1999-ben már 160 millió ember használta a Világhálót (1995-ben még csak 5 millió), különösen a fiatalabb generáció tagjai. 1995 és 1999 között az internetes szektor évente átlagosan 170%-kal növekedett. Az online reklámokra elköltött pénzek villámgyorsan megtöbbszöröződtek.  Az Egyesült Államokban 1995 és 1999 között mintegy száz internetes cég jelent meg a tőzsdén, néhányuk elképesztően rövid idő alatt a gazdaság kulcsszereplői közé emelkedett (pl. Netscape, Amazon, eBay). A nyilvános részvénykibocsátásokon megmozgatott tőke mintegy negyede internetes cégekhez áramlott. A háló-eufória elképesztően rövid idő alatt tornászta fel a papírok értékét és teremtetett órák vagy napok alatt milliomosokat és milliárdosokat. Ha az internetes cégek árfolyamát alapul véve képezünk egy Internet-tőzsdeindexet, és ezt a Dow Jones vagy az S&P 500 mellé tesszük, láthatjuk, hogy az előbbi messze lehagyta a két utóbbit.

Az internetes ipar fellendülése mögött ott állt az amerikai kockázati tőke, amely csak 1998-ban 139 új alapot hívott életre több mint 17 milliárd dollárt pumpálva az új vállalkozásokba, 47,5%-kal többet, mint a megelőző évben. További bőven buzgó tőkeforrást biztosítottak az amerikai háztartások: a részvények 1990-ben még csak 21%-ot képviseltek a családok pénzállományában, 1999-ben viszont már közel 50%-ot. Egy csomó európai és ázsiai befektető is az USA informatikai iparában keresett új lehetőségeket. A jegybank szerepét betöltő Federal Reserve megnövelte az ország pénzállományát; a többletpénzből nem kevés a tőzsde és a spekuláció felé vette az útját.

A befektetési piacon tömegével jelentek meg azok a játékosok, akik mélyebb elemzések nélkül, pillanatnyi információk alapján, rövid távon gondolkodva mozgatnak igen nagy pénzeket, kihasználva a modern elektronikus eszközöket: számukra a gyorsan fejlődő internet-ipar kiváló vadászterület volt.

A pénzügyi értékelés egyre inkább elszakadt a realitásoktól. Gondoljuk át a következő példát. A Priceline.com Inc. cég a légitársaságoknál megmaradt repülőjegyek internetes aukciójával foglalkozott. A vállalat piaci értéke 1999 májusában 21 milliárd dollár volt – több, mint egyes nagy amerikai légitársaságoké. Ez azt jelentette, hogy a piac minden bevételezett dollárnak 109 dollár tulajdonosi értéket tulajdonított, míg például az IBM esetében ugyanakkor csak 2,41 dollárt. Még ha feltételezzük is, hogy a Priceline képes volt minden üres helyet eladni és ezért megfelelő jutalékot szedni, a bevételei akkor sem igazolták ezt a piaci értékítéletet. Amikor a befektetők nagy pénzt fizettek a részvényeiért, nem a szokásos kalkulációk – diszkontált pénzáramlás, árfolyam/nyereség hányados számítása stb. – alapján döntöttek, hanem lottóztak, fogadást kötöttek: azt remélték, hogy éppen ez a cég lesz a jövő Microsoftja vagy Dellje.

Mit jeleztek a valóságban a pénzügyi kimutatások? 1999 közepén Amerikában a nyilvános részvénytársaságként bejegyzett, egyenként 100 millió dollárnál nagyobb értékű mintegy másfélszáz internetes vállalkozásnak alig több mint 16%-a tudott valamiféle profitot felmutatni. Nyugodtan kijelenthetjük: a soha nem látott számok és trendek a más szektorokban megszokott, racionálisnak tartott befektetési és vállalatértékelési modellekkel nem voltak magyarázhatók. A józanabbak azt jósolták, hogy az internetes eufória korszaka után a befektetők ismét előveszik majd az eddig bevált döntési sémáikat (némi iróniával azt is mondhatnánk, hogy a józan eszüket) és több figyelmet fordítanak majd a nyereségre és a belőle képzett mutatószámokra, így például az árfolyam/nyereség hányadosra. Az internetes vállalkozások java része erősen túl volt értékelve – a lufinak előbb-utóbb ki kellett pukkannia.

Így is történt: 2000-ben összeomlott az amerikai technológiai tőzsde, a veszteséges, csődbe ment internetes vállalkozásokat tömegével vezették ki a parkettről. A gazdasági növekedés lelassult, recessziós tünetek jelentkeztek a világ számos országában, a vállalati informatikai költségvetéseket visszavágták.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.