A szerző és a gépe

Egy hivatalos dokumentumot böngésztem át a minap. Közbeszerzési témájú, tehát fontos és kényes. Az első egy-két oldalon gyorsan túljutottam: világos, rövid, egyszerű mondatok, amelyek többnyire tényeket közölnek. Aztán jött a pályázás feltételeit tisztázó rész, amivel együtt megjelentek az összetett, néha többszörösen összetett mondatok, velük pedig a sokszor kifejezetten értelemzavaró nyelvtani problémák.

Vajon mi mire vonatkozik, mi mivel van egyeztetve? Elakadok egy fontos bekezdés olvasása közben. Az első tagmondatban – szerencsére – alany és tárgy is található – de vajon melyikükre céloz a második vagy harmadik tagmondatban szereplő utalás? Mi van akkor, ha annak értelme mindkettőre vonatkoztatható? Mi van akkor, ha logikailag csak az egyikre, de nyelvtanilag a másikkal van egyeztetve?  Per esetén kinek, minek adna igazat a bíró? A sejthető szándék, vagy a rögzített és publikált szöveg alapján döntene?

Az internet és a mobiltelefon korszakának egyik izgalmas kérdése, hogy mi lesz a nyelvvel és mi lesz a nyelvtannal. A nyelv élő valami, változik, alkalmazkodik, ami természetes és kívánatos is. De vajon hol vannak a határok? Meddig kell védeni a nyelvet és annak szabályait?

Összetett és bonyolult kérdés ez. A példára visszatérve: tanácsoljuk egyszerűen azt, hogy akinek szemlátomást problémát okoz a hosszabb, bonyolultabb mondatok összerakása, az ne írjon ilyeneket, próbálkozzon inkább SMS-Twitter-stílusban fogalmazni?

Pár napja egy, az Amazonról szóló bejegyzésben a cég főnökét, Jeff Bezost idéztem, miszerint technikai eszközeink visszahatnak ránk. Íráshoz például sokféle eszközt használtunk és használunk: a barlang falát, agyagtáblákat, papírt, tollat, írógépet, számítógépet stb. Ha Bezosnak igaza van, és miért ne lenne, az eszköz visszahat a szerzőre, vagyis arra, hogy mit, mennyit és hogyan írunk.

A hatás sokrétű. Egyes elemei teljességgel nyilvánvalóak: ha az embernek mondjuk kőtáblára kell írnia vésővel, aligha áll neki a Háború és békének. Tömören és hatásosan kell fogalmaznia, lásd például a Tízparancsolatot.

Saját magamon is megfigyeltem, hogy amikor még mechanikus írógépen írtam, előbb gondolkodtam, aztán ütöttem le a billentyűket, mivel nehéz volt javítani. Ez a gyakorlat jót tesz a stílusnak, mivel az ember kénytelen tömör, jól strukturált mondatokban fogalmazni A szövegszerkesztő viszont az ellenkezőjére csábít: előbb leírunk valamit, és aztán – szerencsés esetben – megnézzük, hogy jól mutat-e, a szavakat és a tagmondatokat megpróbáljuk valahogy egymáshoz csiszolni, a terjedelem pedig nem számít, van memória elég.

Pollner Médiablogjában (bejegyzés: janár 6.) a minap néztem meg egy filmet az újságolvasásra szolgáló táblagépekről: a kísérőszöveg szerint az egyik előnyük az, hogy az újságíró megszabadul a helyszűke okozta kényszerektől, vagyis annyit ír, amennyit akar, nem kell beszorítania a mondanivalóját adott négyzetcentiméterbe. Nyilván vannak azonban rejtettebb, körmönfontabb hatások is. Az eszköz műfajt, stílust, témákat, szokásokat, beidegződéseket, reflexeket teremt, elég például a fentebb már említett, pár tucat karakteres, egyes statisztikák szerint pár száz szóval operáló SMS-Twitter műfajra utalni.

Dennis Baron írt erről egy érdekes és szórakozató könyvet, nemrég jelent meg, A Better Pencil a címe.

Hozzászólás írása

Hiba az űrlap kitöltése során!

* A csillaggal jelölt mezők kitöltése kötelező

*
*
*
*