A másik

Szeretem Jodie Fostert. Szeretem, ahogy teljes erőbedobással játszik, néha akkor is, amikor éppen nincs mit, bár ha ő ott van, akkor tulajdonképpen van mit, mert ő a semmiből is csinál valamit.

A filmjeit általában megnézem. Most A másik én volt soron. Jodie ebben is jó, maga a film már kevésbé. Hogyan válik egy békés nőből bosszúálló, hidegvérű gyilkos? Hogyan bújik ki belőle a másik én? Az rendben van, hogy ezt a történetet már láttuk néhányszor, az viszont nincs, hogy ez a film nincs megírva. Van rutinos rendező, gyakorlott operatőr, vannak kiváló szereplők (köztük persze Jodie Foster), de nincs történet. Ami van, az felszínes, elnagyolt, logikátlan. Sötét sikátorok, marcona emberek, heveny lövöldözés – a néző néha mégis unatkozik.

A másik én. Kibújt, hát kibújt. Most kint van, és lelövi a rosszakat, akiket különben nem érne utol a cammogó igazságszolgáltatás, pontosabban az a rendszer, amit valamilyen okból igazságszolgáltatásnak neveznek. Legfeljebb azon töprengünk, hogyan jönnek ki a szimpatikus főszereplők ebből az egészből, lesz-e valami meglepetés, valami sosem látott csavar. Az ember már rajzolgatja a fejében a játékelméleti mátrixot: nyertes-nyertes szituáció, nyertes-vesztes helyzet… Szóval a film nem a legjobb, de Jodie Foster kedvéért meg lehet nézni.                  

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.