Mire képes?

Posted in Nincs kategorizálva /

„A technológiával kapcsolatban soha ne mondd, hogy soha!” – ezt a mondatot ma reggel olvastam Brynjolfsson és McAfee professzorok új könyvében. „Technológia” alatt nyilván digitális technológiát, informatikát és távközlést, röviden infokommunikációt kell érteni.

A két jeles szerző gyakran publikál, korábbi műveikről valószínűleg szóltam ebben a blogban is, sőt, az egyikről a Közgazdasági Szemlébe is írtam ismertetést. Ezekben a művekben általában arról értekeznek, hogy mire képes már a technológia, mire lesz képes a jövőben, és mire nem. Érdekes figyelni, újabb és újabb publikációikban a professzorok hogyan vizsgálják felül korábbi nézeteiket, illetve jóslataikat. Az utolsó említett kategória (amire nem lesz képes a technológia) határozottan szűkül. E tartomány mindenkori határvonala tulajdonképpen az ember és a gép (robotok, okos szoftverek) közötti munkamegosztás meghatározója. A gépnek egyre több, az embernek egyre kevesebb jut.

Ma reggel a vonaton éppen a kreativitásról szóló szakaszt olvastam el. Az eddigi álláspont lényegében az volt, hogy az ember kreatív, a gép nem az. A könyv példáiból kiderül, hogy bizony a gép is képes kreativitásra, kifejezetten meghökkentő újdonságokkal is elő tud állni.

Mire képes? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Jog a javításhoz

Posted in Nincs kategorizálva /

Jog a javításhoz. Szépen alliterál, de egy törvényjavaslatról van szó, nem versről. A javaslatot egyszerre adták be az Amerikai Egyesült Államok tucatnyi államában. Farmerek lobbiznak az elfogadásáért, olyan fölművesek, akik méregdrága és szupermodern mezőgazdasági gépeket tartanak a csűrjeikben. Ezeket a masinákat jogvédett szofverek vezérlik. A farmerek ahhoz vannak szokva, hogy ha egy gép elromlik, köhögni kezd, nem vágja egyenesen a rendet, összevissza szórja a permetezőlevet vagy a műtrágyát, felborogatja a kazlakat, akkor leülnek mellé, kinyitják a szerszámos ládát és megjavítják, majd a végén, amikor már pöccre indul és zokszó nélkül engedelmeskedik, beletörlik a kezüket az olajos rongyba, visszaülnek a bakra és dolgoznak tovább. A szupermodern gépekkel azonban ezt nem lehet megtenni. A gépkönyv azzal kezdődik, hogy ne piszkálj hozzá, ne buheráld, ne nyúlj bele a szoftverbe, nincs jogod hozzá; hívd ki szépen a gyártó embereit, akik majd előkapják a műszereiket és szépen rendbe hozzák, borsos díj ellenében persze.

A gazdáknak ez nem tetszik, ők jogot akarnak a javításhoz, és nem csak jogot, hanem eszközöket is, ezért támogatják a Right to Repair nevű törvényjavaslatot, ami szerencsére angolul is alliterál. Nem biztos, hogy a javaslat átmegy, a másik oldalon is kemény ellenfelek lobbiznak, köztük például az Apple, aki persze nem traktort gyárt, hanem okostelefonokat, de ő sem örül, ha valaki csak úgy beléjük piszkál. A gyártók, legyen szó akár traktorról, akár okostelefonról, kemények lesznek, hiszen a bevételeikben egyre nagyobb részt kapnak a szolgáltatások: a mindenben megjelenő informatika és a dolgok internete a szolgáltatások felé tolja el az üzleti modelljüket. Úgy tűnik, az önfeledt árokparti buherálásnak vége.

 

Jog a javításhoz bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

A közgazdaságtan az emberek, vállalatok, valamint mindenféle egyéb szereplők és döntéshozók gazdasági viselkedését igyekszik modellezni és magyarázni. Az egyszerűség kedvéért nevezzük őket aktoroknak. Klasszikus megközelítésben ezek az aktorok racionálisan viselkednek, ami nagyjából azt jelenti, hogy döntési helyzetekben azt a megoldást választják, amelyik a preferenciáiknak, a várható következményekkel kapcsolatos vélekedéseiknek a legjobban megfelelnek.

Adva van valamilyen döntési helyzet (például meg kell határozni egy eladásra szánt termék árát), a döntéshozónak (például egy bolt tulajdonosának) van valamilyen jól meghatározott célja (például a bevétel maximalizálása), van valamilyen vélekedése a várható következményekről (például az ár forgalomra gyakorolt hatásáról) – mindezek tudatában és mindezeket mérlegelve azt az árat választja, amelyik szerinte a legnagyobb bevételt biztosítja. Biztosra persze nem mehet, hiszen nem láthatja előre, mit fog tenni a többi aktor, vagyis a példánál maradva a többi, hasonló portékát kínáló boltos.

A klasszikus közgazdaságtani megközelítés szerint aktorokként racionálisak vagyunk, az adott döntési helyzet pedig a matematika nyelvén leírható, a bizonytalanságot is beleértve. Mi persze tudjuk, hogy nem vagyunk racionálisak, vagy nem vagyunk teljesen azok. Racionalitásunk korlátozott: céljaink sokszor homályosak, preferenciáink ellentmondásosak, bonyolultabb helyzeteket fel sem tudunk fogni, engedünk mindenféle befolyásolásnak, érzelmeink vannak, hajlamosak vagyunk beugrani akár primitív pszichológiai trükköknek is, szeszélyeink vannak és előítéleteink, időnként megszólal bennünk a lelkiismeret, kalkulációs hibákat vétünk, és így tovább. A közgazdaságtan racionális aktora, a homo economicus olyan, mint Csányi Vilmos és Makovecz Benjamin kentaurja: meg lehet írni a természetrajzát, szép képeket lehet róla rajzolni, csak egy baj van vele: nem létezik.

Nem baj, mondják a klasszikus közgazdaságtani alapművek szerzői, a mi racionalitásra épülő modelljeink ettől nem lesznek haszontalanok, magyarázó és előrejelző erejük így is van; a döntéshozók tényleg nem teljesen racionálisak, de általában igyekeznek azok lenni, és sokaknak ez sikerül is.

Aligha vitatható, hogy egyre több döntési feladatot gépekre, jelesül számítógépekre bízunk. A döntéshozó aktor szerepét számítógépes algoritmusok veszik át. Ezeket az algoritmusokat arra programozzák, hogy felismerjenek és elemezzenek bizonyos döntési helyzeteket, majd döntéseket hozzanak, sőt, ha van rá mód, hajtsák is végre azokat. Nézzenek körül például az értékpapír-piacon, állapítsák meg, hogy mit lehet éppen venni és eladni, a haszon maximalizálását szem előtt tartva mérlegeljenek és kalkuláljanak, döntsenek, majd cselekedjenek, vagyis adjanak és vegyenek.

A jó algoritmus racionálisan dönt, a racionalitás a matematika nyelvén bele van programozva. A fejlesztője tehát rá van kényszerítve, hogy a célokat, a preferenciákat, a meggyőződéseket, a valószínűségeket világosan, a matematika nyelvén fejezze ki és táplálja be a gépbe. Ember helyett valamilyen mesterséges intelligencia dönt és cselekszik. Már ma is sokszor így van ez, és nagyon valószínű, hogy a gépi intelligencia menetelése nem fog egyhamar megállni.

Na, most jön egy érdekes kérdés: ha a gazdaságban emberek helyett egyre inkább a gépek döntenek, közelebb kerülünk-e a közgazdaságtan fősodrának racionális aktorához, a homo economicus-hoz? Ha igen, akkor határozottabban fognak érvényesülni a közgazdaságtan racionalitásra alapozó törvényei? Hogyan fog működni a „láthatatlan kéz” olyan helyzetben, amikor az aktorok mindenféle mesterséges intelligenciák lesznek? Mi lesz az együttműködéssel, a versengéssel és a piaci egyensúllyal?

A homo economicus és a mesterséges intelligencia bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Sharing economy

Posted in Nincs kategorizálva /

Pár napja egy konferencián a „sharing economy”-ról, azaz a megosztás gazdaságáról tartottam előadást más előadók társaságában. A szünetben beszédbe elegyedtem a közönség néhány tagjával, majd másnap beleolvastam a konferenciáról megjelent sajtóbeszámolóhoz kapcsolódó olvasói kommentárokba. Azt tapasztaltam, hogy a téma körül sok a félreértés, néha az az érzésem, mintha nem is ugyanarról a dologról beszélnénk vagy írnánk, ami persze rám is vonatkozhat. Ilyenkor nincs más megoldás, tovább kell folytatni a beszélgetést, amíg remélhetőleg oszlani kezd a köd. A továbbiakban a szerzett tapasztalataim alapján leírok néhány, szerintem félreértésnek tartott, esetenként egymásnak is ellentmondó állítást, majd azt, mit gondolok én a felvetett kérdésről.

1. állítás: A megosztás új jelenség a gazdaságban. Ez egyáltalán nem igaz, a megosztás a gazdaság lényegéhez tartozik, ha nem lenne megosztás, akkor mindenki önellátó lenne. A „sharing economy” éppen ezért tulajdonképpen rossz, félrevezető elnevezés; én is használom, de nem szeretem.

2. állítás: a „sharing economy”-ban nincs semmi új, hiszen megosztás mindig is volt, amióta meggondolatlanul lejöttünk a fáról. A megosztás tényleg réges régi, a megosztás módjai és formái viszont változnak. A megosztásnak is van innovációja, ami időnként nagyon radikális lehet. Most egy ilyen radikális innováció miatt beszélünk sokat róla: megjelent a modern informatika csúcseszközeivel támogatott megosztás, ami új jelenség, éredemes vele külön foglalkozni.

3. állítás: A „sharing” új üzleti modell, a „sharing economy” cégei új üzleti modellt képviselnek. Nem, nem képviselnek. Az üzleti modelljük régi: ezek a cégek piacterek, a kereslet és a kínálat egymásra találását, a tranzakciók gyors és könnyű lebonyolítását segítik, de mindezt (gyakran) nagyon fejlett technológiával teszik; ez az utóbbi az új bennük, nem a modell. A piactér-modell egy szabad piacgazdaságban a megosztás más modelljeivel, illetve más módjaival versenyez, és ennek a versengésnek megvannak a maga sajátos, az intézményi közgazdaságtan és a stratégia tárgykörébe tartozó tényezői és szabályosságai.

4. állítás: a „sharing economy” gondolata és gyakorlata szembe megy a magántulajdonnal, a megosztás tulajdonképpen köztulajdont jelent, sarkosan fogalmazva nem más, mint felmelegített kommunizmus. Kétségtelen, hogy a „sharing” világnak van egy erősen közösségi, fenntarthatósági vonulata is: használjunk közösen egy sor dolgot, fogyasszunk és termeljünk kevesebbet, védjük meg a környezetünket, ismerkedjük meg a szomszédainkkal, bízzunk egymásban, adjuk kölcsön a fűnyírónkat, vigyük el a szomszédot is az autónkkal. Ez szép és jó, de a „sharing economy” zászlóshajóinak, például az Ubernek vagy az Airbnb-nek semmi köze a köztulajdonhoz és a kommunizmushoz: ezek bizony kőkemény, nyereségre hajtó vállalkozások, akik belőlünk is vállalkozót, az autónkból, lakásunkból, fűnyírónkból pedig tőkét csinálnak, vagyis bevonnak minket a piacgazdaságba. A „sharing economy” ebből a szempontból nem más, mint felturbózott, kiterjesztett kapitalizmus. Kiterjeszti a piacgazdaságot, olajozza a piac fogaskerekeit, felgyorsítja a piac egyes törvényeinek, szabályosságainak érvényesülését. Hogy ez jó-e vagy rossz, azt döntse el mindenki maga ízlése, tudása és történelmi tapasztalatai szerint.

5. állítás. A „sharing economy” cak egy álom, egyeseknek szép álom, másoknak rémálom. Nem, amit most így hívunk, az egyáltalán nem álom: kialakult, létezik, fejlődik, látható, tapintható, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Az elnevezésén lehet vitatkozni, de maga a jelenség létezik, leírható, mérhető, elemezhető.

Sharing economy bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Tesztelés

Posted in Nincs kategorizálva /

Aki valamelyest járatos az adatok világában, ne adj’ isten valamikor tanult statisztikát, tudja, hogy az oksági viszony nem azonos a korrelációval. Ha van két adatsorunk és egy számítógépünk, könnyen kiszámíthatjuk a két sor közötti korrelációt. Lehet, hogy a kapott mutató nagy lesz, ebből azonban nem következik, hogy a két tényező oksági összefüggésben van egymással, vagyis az egyik alakulását a másik befolyásolja, az egyik az ok, a másik az okozat.

A korreláció és az oksági viszony megkülönböztetése tehát kényes kérdés. Ha valaki adatok felhasználásával végez valamilyen kutatást, el kell döntenie, hogy megelégszik-e a korrelációkkal, vagy az oksági összefüggésekre is kíváncsi. Az utóbbiak feltárása általában többe kerül, és nincs is mindig szükség rájuk.

Nemrég Obama 2008-as kampányáról olvastam egy elemzést. A szerző bemutatta, hogyan fejlődött az a weboldal, amin az elnökjelölt kampánytámogatás reményében vacsoravendégeket toborzott. Ne feledjük, 2008-ban járunk, vagyis Obama első kampányáról van szó.

Milyen volt a weboldal első változata? Volt rajta egy kép: Obama kék háttér előtt deréktól felfelé, plakátok vagy röpcédulák tengeréből kiemelkedve. A kép alatt négy szövegdoboz, az elsőben egy rövid kampányjelszó, kettőbe adatokat (e-mail cím és irányítószám) lehetett begépelni, az utolsóra pedig rá lehetett kattintani: igen, jelentkezem, érdekel a vacsora.

A kampány szervezői nem elégedtek meg ezzel a változattal, hanem kísérletezni kezdtek: mi történik például, ha másik képet teszünk ki, vagy a kattintós gombra valami mást írunk. A változtatások szisztematikus kombinálásával sokféle honlap-változatot állítottak elő, ezeket véletlenszerüen bemutatták az internetről érkező látogatóknak, számítógéppel mérve, hogy melyik vonz több feliratkozót. A győztes változatot az eredmények alapján hozták ki, a kísérlet lezárása után már csak ezt mutatták a látogatóknak. Az eljárás bevált, jó sok pénz jött össze, a többi pedig már történelem.

Mi volt a végleges változaton? A képen a teljes Obama-család laza pózban üldögélve szürke háttér előtt, a kattintós gombon pedig „Csatlakozom” helyett „Többet szeretnék tudni!” Miért jobb ez, mint az eredeti? Mi az összefüggés egyfelől a háttér, a kép vagy a feliratok, másfelől a kattintási hajlandóság között? Teljesen mindegy, a lényeg az, hogy a kísérlet bebizonyította: ez az új változat több támogatót hoz, és kész. A statisztikai összefüggés meggyőző, az oksági viszony magyarázatának az adott helyzetben nincs különösebb értelme. Fontos tanulság ez a modern, gyorstüzelő marketing szempontjából.

Tesztelés bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Dr. A.I.

Posted in Nincs kategorizálva /

Az Egyesült Államokban az elmúlt tíz évben megtörtént az egészségügyi dokumentumok (medical records) digitalizálása és szoftverekbe táplálása – írja a Newsweek friss száma. Ez minden bizonnyal jó hír, de rögtön utána jön a hideg zuhany: ettől egyelőre nem lett olcsóbb az egészségügy, sőt, valamivel drágább lett, mivel a megszokott kiadásokhoz most hozzáadódnak az IT meg a betanulás költségei. Sok orvos elégedetlen a szoftverekkel, a piacvezető Epic cég alkalmazásai például rengeteg negatív bírálatot kapnak.

A cikk szerzője mégsem pesszimista. A digitalizálás halad előre, rengeteg adat, diagnózis, feljegyzés kerül be a számítógépekbe – ez bizony nincs ingyen, de itt nem szabad megállni. Az alapozás után a használatba vétel következik, a hasznosítás kulcstényezője pedig a mesterséges intelligencia, ami, ha okosan fejlesztik és alkalmazzák, valóban ugrásszerűen növelheti az egészségügy hatékonságát és termelékenységét. Az általános digitalizálás, a felhő-számítástechnika, a mobilitás és más technológiai trendek által kínált lehetőségekre – ahogy az már lenni szokott – az új, innovatív cégek, vagyis a stratupok tömege figyel fel és lép akcióba. A Newsweek a cukorbetegség példáján keresztül ezek közül mutat be néhányat.

A cikkből azt is megtudom, hogy az Államokban körülbelül 30 millió cukorbeteg él, és ami még meghökkentőbb: egyes szakértők szerint Kínában tíz év múlva várhatóan több cukorbeteg lesz, mint amennyi az USA teljes lakossága. Mire kell tehát a mesterséges intelligencia? Az előjelek észlelésére, megelőzésre, (táv)diagnózisra, egyéni terápiák kidolgozására, a betegek gyógyászati és lelki támogatására…

Dr. A.I. bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Ha tél vége felé valaki arra panaszkodik a körzeti orvosnál, hogy folyik az orra, lázas, fáj a feje és nincs étvágya, a doki fejében azonnal megjelenik a diagnózis: ez bizony influenza, és általában igaza is van. Azért tudja, hogy influenza, mert ezt tanulta az egyetemen, valamint mert sok ilyen esetet látott már. Nincs szüksége számítógépre, diagnosztizáló-előrejelző modellre, hiszen van tudása és tapasztalata, és az adott helyzetben ez általában elegendő is. Tessék hazamenni, ágyba feküdni, gyógyteákat inni, esetleg valamilyen pirulát bevenni! Ha az orvos mégiscsak használna számítógépet, az a tünetek bejelölése után nagy valószínűségel ugyanezt a diagnózist és ugyanezeket a tanácsokat hozná ki, vagyis az algoritmus adatalapú ítélete megyegyezne a tudásra és tapasztalatra alapozott emberi ítélettel.

A helyzet akkor válik izgalmassá, ha nem így áll a helyzet, vagyis az adatok, a statisztikai elemzések mást mutatnak, mint amit általában gondolunk, vagyis a Big Data megcáfolja a nézeteinket és az (elő)ítéleteinket. Lássunk egy példát! Egy adatbányász csapat nemrég az emberi kapcsolatok természetét tanulmányozta Facebook-adatok alapján. Vajon mi lehet a tartós párkapcsolatok (vagy mondjuk így: a jó házasság) titka? Valószínűleg sokan azt gondolják, jót tesz, ha a két félnek sok közös barátja és ismerőse van. Nos, a Facebookról nyert adatok azt mutatják, hogy nincs igazunk. A közös barátok léte jó indikátora annak, hogy egy kapcsolat nem lesz tartós, az eltérő bartáti körök viszont növelik a tartósság valószínűségét. Úgy tűnik, lelkük mélyén az emberek változatosságra vágynak, párjuk révén új embereket szeretnének megismerni, új társaságban szeretnének megjelenni.

A jó házasság (egyik) titka bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Tanulni kell

Posted in Nincs kategorizálva /

A múlt héten a technológiai innovációk társadalmi következményeiről tartottam előadást egyetemi hallgatóknak. “Technológia” alatt informatikát és távközlést, vagyis ICT-t kell érteni, a társadalmi jelenségek közül pedig a foglalkoztatást és az egyenlőtlenséget emeltem ki.

Statisztikai adatokat és grafikonokat vonultattam fel annak igazolására, hogyan polarizálják a technológiai innovációk a társadalmat. Az európai statisztikákon például jól látható, hogy a legutóbbi gazdasági válság után hol keletkeztek új álláshelyek: leginkább a szakértelmi skála két végén, vagyis a magasan és az alacsonyan képzettek körében, míg középen alig mozdul valami. A foglalkoztatás szempontjából tehát a magas képzettséget igénylő, gazdag intellektuális tratalmú, kreatív munkát végzők járnak jól, meg azok, akik ember számára egyszerű munkát végeznek, mégis nagyon nehéz őket géppel helyettesíteni. Középen fogy a levegő, a bonyolultabb, de jól algoritmizálható munkák körében, a gépek ezeknél nyomulnak előre feltartóztathatatlanul.

A vonatkozó statisztikai adatok tényleg érdekesek és beszédesek. A bolti kereskedelem, a pénztárosi, pultosi, raktárosi munka eddig azoknak nyújtott megélhetést, akik valamilyen alacsonyabb végzettséggel bírtak. A hagyományos kereskedelem piacából viszont egyre nagyobbat harap az elektronikus. Friss amerikai adat: a hagyományos bolti kereskedelemben ar üres álláshelyek mindössze 12%-a esetében várnak a munkaadók diplomásokat; ugyanez a szám az elektronikus kereskedelemmel foglalkozó cégeknél 78%, vagyis jöhetsz hozzánk, de nálunk kevesebb üres hely van és azok többségébe diplomást keresünk. A raktárak sem igazi menedék már: egyre többet automatizálnak közülük, az üres raktárosi állások 53%-ánál dipolmás jelentkezőket várnak a hirdetők.

Tanulni kell bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Panelprogram 4.0

Posted in Nincs kategorizálva /

Gyerekkoromban lenyűgözve néztem a lakásunk ablakából, hogyan építik a munkások a panelházat az utca másik oldalán. Az építkezés időnként lelassult (gondolom anyaghiány miatt), ha viszont befutottak a nagy panelszállító teherautók, elképesztő sebességgel haladt, hiszen a daruk egész falakat emeltek a helyükre.

A panelprogram nálunk később leállt, most viszont olyan amerikai házgyárakról olvasok, amelyek hasonló technológiával dolgoznak. Az épületek nagy elemeit, kész blokkjait üzemcsarnokban készítik el, a helyszínen csak az összeszerelés történik. A sebesség, a hatékonysági mutatók imponálók.

Az egyik ilyen cégnél mindössze 29 munkás dolgozik, pontosabban felügyeli a robotokat, hiszen gyakorlatilag minden automatizálva van, akárcsak egy modern autógyárban. “Panelprogram” ez is, de már Ipar 4.0 változatban. A vállalat vezetői szerint robotot könnyebb találni, mint képzett és megbízható munkaerőt, az automatizálás tehát munkaerőpiaci kényszer.

Panelprogram 4.0 bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Párhuzam

Posted in Nincs kategorizálva /

A kilencvenes évek egyik vállalatvezetési slágertémája a vállalatok szervezeti felépítésének radikális átalakítása volt. Jómagam is tucatszám tartottam ilyen témájú előadásokat és foglalkozásokat. Legjobban a vállalati meghívásoknak örültem: menjek oda, mondjam el, amit erről a témáról tudok és gondolok, utána beszéljük meg, mit lehetne a kérdéses vállalatnál tenni. Ezek a rendezvények, műhelymunkák, tanácskozások izgalmasak és érdekesek voltak, pedig a fogadtatás nem volt mindig mindenki részéről barátságos: évtizedes szokásokat, bebetonozott pozíciókat kellett feltörni.

A szelek a centralizálás felől a decentralizálás felé fújtak, többnyire arról volt szó, hogyan lehet a funkcionális hierarchia-piramisokból rugalmas, önállóan és felelősen cselekvő üzletágakat, profitcentrumokat kialakítani. A legnagyobb vitát általában a vállalati központok és a profitorientált üzletágak közötti munkamegosztás váltotta ki. Mit lehet, és mit kell decentralizálni az önállóság és a felelős gondolkodás érdekében, de úgy, hogy közben a vállalat mint egész is erős maradjon, ne legyenek felesleges ismétlődések, érvényesüljön valamilyen egységes stratégia, legyen kooperáció és egységes irányvonal. Hol legyen a marketing, ki végezze a személyzeti munkát, mi történjen a karbantartással, és így tovább.

A mindenkori válaszra egyre nagyobb hatást gyakorolt az információs technológia fejlődése, hiszen a kilencvenes években már minden asztalon volt személyi számítógép, és az évtized közepén a Navigator böngésző megjelenésével az Internet is mindenki számára elérhetővé vált.

Mit lehet, és mit kell centralizálni, illetve decentralizálni egy nagyvállalatnál a felhő, a mobilitás, a korlátlan elérhetőség, a Big Data és a mesterséges intelligencia világában? Híradásokból és elemzésekből látom, hogy ez a kérdés nem csak vállalatoknál merül fel. Mi a teendő például az egészségügyben, vagy azon belül a kórházaknál? Párhuzamosan zajlik itt a centralizálás és a decentralizálás, sőt, az egyik feltétele a másiknak. A távdiagnosztika és a távgyógyítás például decentralizálást jelent, hiszen a beteg nem megy be a kórházba, a diagnosztizálás okos kütyük segítségével történik, a helyi ápolókat és gyógyítókat (ide értve magát a beteget és vele élő családtagjait is) a hálózaton tájékoztatják és instruálják. A rendszernek ugyanakkor a centrailzált központjai is kiépülnek: fényképeken látom, hogy egyik-másik kórházi lánc központja úgy néz ki, mint egy forgalmas repülőtér irányítótornya: lazán öltözött emberek ülnek képernyők előtt, adatokat és görbéket figyelnek, vészjelekre reagálnak, kamerákkal vizslatják a beteg arcvonásait, mozgását. Minél modernebbek, okosabbak ezek a központok, minél jobb támogatást kapnak a gépi intelligenciától, minél biztosabb az adatáramlás és a kapcsolat, annál több diagnosztikai és gyógyító tevékenységet lehet decentralizálni.

Jobb és olcsóbb lesz így az egészségügy? Igen, reméljük.

Párhuzam bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva