Hányan és hol?

Posted in Nincs kategorizálva /

Mesterséges intelligenciát fejleszteni nem könnyű feladat. Vajon hányan képesek rá? A Földnek tudomásom szerint jelenleg körülbeül hétmilliárd lakosa van. Hány kiváló programozó lehet ekkora embertömegben? Valóban kiválóra gondolok, a szakma krémjére. A mesterséges intelligencia fejlesztésnek a programozás csak az egyik komponense, ami mellett kiváló matematikusnak kell lenni, jól kell érteni a statisztikai módszerekhez, az adatfeldolgozáshoz, és ki tudja még mihez. Szóval: hány kiváló intelligencia-fejlesztő lehet a nagyvilágban?

Vannak szakmák, amiket nagyon-nagyon sokan meg tudnak tanulni, csak szorgalom kell hozzá. Akadnak olyanok is, amelyeknél a tanulás és a szorgalom nem elég: tehetségre és intuícióra is szükség van, azok pedig nem állnak korlátlanul rendelkezésre. A mesterséges intelligencia fejlesztése valószínűleg az utóbbiakhoz tartozik. Ha igaz, hogy a mesterséges intelligenciáé a jövő, akkor nem mindegy, hányan képviselik a szakma krémjét, és hol vannak ezek az emberek, merre repülnek, hol raknak fészket, hányan szabadok éppen közülük.

A létszámot illetően két becsléssel találkoztam a közelmúltban. Az egyik szerint 22 ezer emberről lehet szó, a másik szerint 2-300 ezerről. Tízszeres különbség az alsó és a felső érték között. Persze nem mindegy, hogy ki mit tekint a „krémnek”.

Jó lenne követni a legjobbak mozgását, tudni, hogy éppen a gazdaság mely szektorait szállják meg!

Hányan és hol? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Szeizmikus szoftver

Posted in Nincs kategorizálva /

„Szeizmikus szoftver” (seismic software). Ma tanultam ezt az elnevezést. Szeizmikus szoftver, vagyis olyan szoftver, amely a földrengések vizsgálatánál, előrejelzésénél használtakhoz hasonlóan működik. Az ilyen szoftver felfog egy esetet, belehelyezi azt egy történelmi mintázatba (mi történt más hasonló esetekben), majd ennek alapján von le valamilyen következtetést. Földrengésnél: felfog egy rengést, majd a korábbi megfigyelésekből leszűrt minta alapján megjósolja, hogy milyen következményei lesznek, hol és mikor várható például utórengés.

Az elnevezéssel nem geológiai, hanem bűnüldözési kontextusban találkoztam. A rendőrség egyre több településen használ bűntett-előrejelző rendszereket. Azek egy része „szeizmikus szoftvernek” tekinthető: felfog valamilyen bűntetett, majd történeti minták alapján megjósolja, hogy mi következik utána. Az ilyen program nyilván arra a feltételezésre épül, hogy a bűn nem jár egyedül, a bűntettek mintákba rendeződnek, egyik bűntett összefügg a másikkal.

Szeizmikus szoftver bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Szeretnéd tudni?

Posted in Nincs kategorizálva /

Ha bonyolult feladatokról, adatokról, algoritmusokról, mesterséges intelligenciáról van szó, az egészségügy rengeteg példával szolgálhat. Vannak például olyan betegségek, amelyeket nem könnyű diagnosztizálni, különösen korai fázisban. Úgy tudom, ilyen például a skizofrénia, ami gyakran fokozatosan, fázisokban fejlődik ki. Nyilván nagy jelentősége van az időben történő felismerésének, vagy ami még hasznosabb lehet, az előrejelzésének.

Tételezzük fel, hogy egy klinika hatásos skizofrénia-előrejelző rendszert szeretne készíteni! Ha nagy és gazdag adatbázissal rendelkezik múltbeli esetekről, megpróbálkozhat gépi tanulás használatával. Statisztikai tanulásról van szó: a tanuló rendszert sok példával „etetik”, azokat tanulmányozva a gép maga dolgozza ki saját döntési algoritmusát, amit a múltbeli esetek erre a célra fenntartott részén lehet tesztelni: ha a gép kellően nagy pontossággal „jelzi előre” a múltbeli eseteket, jogosan feltételezhetjük, hogy a friss eseteknél is használható lesz. A tanulás eredményeként mesterséges intelligencia születik, ami képes összetett helyzetek felfogására, értelmezésére, valamint fontos következtetések levonására.

Nemrég olvastam egy amerikai kórházról, ahol pont ilyen diagnosztikai rendszert fejlesztettek ki, és a tapasztalatok szerint ítéleteiben képes versenyre kelni a hús-vér orvosokkal. Ez így rendben is lenne, felmerül azonban egy érdekes kérdés: honnan tudjuk, hogy miként dönt a gép, mivel magyarázza például, hogy a betáplált adatokból kezdődő skizofréniára következtet. Nos, ezt nagyon nehéz tőle „megkérdezni”, a „fekete dobozából” valahogy kicsalogatni, láthatóvá és érthetővé tenni, és ha mégis sikerül, az eredmény néha kifejezetten meglepő lesz. Szakirodalmi példa az utóbbira: gépi tanulára épülő mesterséges intelligenciával pásztázzuk a valamelyik közösségi hálóra kitett fényképeket, hogy kiszűrjük a pornót. A gép egész jó eredményeket produkál, de vajon mi alapján dönti el, hogy mi a pornó, és mi nem az? Kiderült, hogy a gép nem az alaján kategorizál, hogy felismer bizonyos tetrészeket, hanem a színek alapján ítél, a belé táplált számtalan példából ugyanis azt szűrte le, hogy a pornót jellegzetes színminták jellemzik, az új képeken tehát ezeket keresi. Ki gondolta volna!

Fontos tudni, hogy mi alaján ítél a gép, tanulmányai során milyen döntési modellt fejlesztett ki magában? Igen, sok esetben kifejezetten fontos. Nyilván jobban bízunk egy olyan rendszerben, aminek ismerjük a működését. Ha ismerjük a gondolkodásmódját, könnyebben ki tudjuk javítani a hibáit (a mesterséges intelligenciának is lehetnek káros rögeszméi, „előítéletei”, becsípődései), szükség esetén felül tudjuk bírálni. Ismert rendszert könnyebb fejleszteni, mással összekapcsolni. És még egy fontos szempont: ha a gép ítélete rólam szól, jogom van tudni, hogy mi alapján döntött. Azt gondolod, hogy hasadóban van a tudatom? Hogy nem érdemlek hitelt a banktól? Hogy nem leszek jó ezen vagy azon a poszton? Hogy csaló vagyok? Hogy nem veszem be a gyógyszeremet? Jogom van tudni, hogy miből gondolod ezt, mit és hogyan vettél számításba.

„Explainable AI”, vagyis magyarázható, önmagát megmagyarázó mesterséges intelligencia: minél több helyen jelenik meg a gépi intelligencia – márpedig ez a trend –, annál nagyobb szükség lesz ilyen célú fejlesztésekre.

Szeretnéd tudni? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Lányok és fiúk

Posted in Nincs kategorizálva /

Nemrég az egyik televíziós csatornán megnéztem másodszor is „A számolás joga” című filmet. Először moziban láttam pár hónapja, és nem azért néztem meg még egyszer, mert jó film. A film maga jellegzetes amerikai tucatmunka a megszokott patronokkal. Azért néztem meg, mert vannak benne érdekes részek az IT történetéből.

A sztori a NASA-nál játszódik az űrpogram kezdetén. Gagarin már körülrepülte a Földet, Amerikának is lépnie kellett: embert kellett juttatni az űrbe, ami minden bizonnyal nehéz feladat lehetett. Rengeteg számítást kellett elvégezni számítógép nélkül, mert az még nem volt.

A számításokat a „computer”-ek végezték, ami emberi foglalkozás volt, vagyis computer = ember, aki számol. A filmben is láthatunk „computer room” feliratot egy ajtón, ami mögött nem zümmögő masinák tanyáznak villogó képernyővel, hanem egy csapat nő. A computer ugyanis női foglalkozás volt.

A nők tehát ott ültek a NASA-nál, és számoltak. Aztán egy szép napon megjelentek az IBM mérnökei, és hozzáláttak egy böhöm nagy számítógép telepítéséhez. A filmben szereplő női computerek rájönnek, hogy a foglalkozásuknak befellegzett: ez a gép fog helyettük számolni, ráadásul gyorsabban és pontosabban. A gép viszont nem működik program nélkül, a programokat pedig meg kell írni valakinek. Ki tud jó programokat írni? Ki ért a matekhoz, a matematikai eljárásokhoz, algoritmusokhoz? Hát a computerek. Nosza, mentsük át magunkat, tanuljunk meg programozni!

A filmben sikerül az akció, és nagyjából így történt a valóságban is: a programozók kezdetben általában nők voltak, a programozás női szakma volt. Nemrég egy érdekes cikket olvastam arról, hogy mi történt később. A számítógépek terjedtek, sok programozóra volt szükség. Pszichológusok kezdték vizsgálni, hogy kikből lesz jó programozó, kiket érdemes felvenni programozói állásokba. Két pszichológus egy személyzeti adatbázis alapján megpróbálta felrajzolni a jó programozók profilját. Az adatbázisban túlnyomórészt férfiak szerepeltek, a két pszichológus (hány pszichológus kell egy villanykörte becsavarásához?) pedig arra a következtetésre jutott, hogy a jó szofveresek általában antiszociálisak, különcök, akik jobban vonzódnak a tárgyakhoz (leginkább a számítógépükhöz), mint az emberekhez, az utóbbiakkal sokszor kifejezetten kerülik az érintkezést. Nos, ilyen jelölt több akadt a férfiak között, és mivel a pszichológusok kiválasztási tesztje elterjedt, a programozói pályán rövidesen túlsúlyba kerültek a férfiak, amiben persze más okok is közrejátszottak, páldául a fizetések emelkedése.

A pályán nőtt a férfiak, és csökkent a nők aránya. A különbségek már az egyetemen is megmutatkoztak: az Egyesült Államokban a programozói diplomát szerzett nők aránya 1984-ben járt a csúcson 37%-kal. A következő két évtizedben drámai mértékű volt a nők visszaszorulása. Kár, mert azok a fekete hölgyek a filmben, a „computer”-ek valóban nagyon okosak voltak.

 

Lányok és fiúk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Felmelegítve

Posted in Nincs kategorizálva /

Oktatói pályám során számtalanszor használtam GE-s példát vezetéssel, innovációval, kiszervezéssel foglalkozó kurzusokon. A General Electric nagyon nagy cég sok üzletággal, több százezer alkalmazottal, globális elosztási- és partnerhálózattal, impozáns történelemmel. A tőlük vett példáim általában valamilyen kisebb egységre, egy-egy termékre, valamilyen akcióra, eseményre vonatkoztak. Egyszer az osztályteremben még egy hordozható digitális ultrahangos diagnosztikai készüléket is kipróbáltunk: megnéztük, hogy dobog egy MBA-s hallgató szíve. (Szépen dobogott, nem volt semmi gond.)

A közelmúlt és a jelen GE-s eseményei a figyelmet a részletekről a nagy képre irányítják. Az esettanulmány-írók már minden bizonnyal hegyezik a tollaikat, mint Mr. Darcy a Büszkeség és balítéletben. Jól megfigyelhető például, hogyan újul ki a vita a konglomerátumokról, vagyis a sok, egymástól távoli üzletágakból álló cégek versenyképességéről.

A hatvanas és a hetvenes években divatos volt ez a forma, akkoriban a sokféleség volt a jelszó: ha távoli üzletekbe fektetsz, kicsi a valószínűsége, hogy egyszerre lesz baj velük, amit az egyiken veszítesz, visszanyerheted a másikon, és így csökkentheted a kockázatot. A nyolcvanas években a tarkaság kiment a divatból, új jelszavak születtek: koncentrálni kell, az alapvető képességekre kell építeni, szinergiára van szükség, cipész, maradj a kaptafánál! A vállalatok sorban adták el a „core business” határain kívüli üzletágaikat, a Xerox például megszabadult a nagyra nőtt biztosítási üzletétől. A GE-nél történtek most minden bizonnyal felmelegítik ezt a vitát, aminek az említetteken kívül egyéb elemei és vonatkozásai is vannak.

Érdemes lesz figyelni

Felmelegítve bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Tegnap az elektronikus kereskedelmet érintő technológiai trendekről beszéltem az Ecommerce Hungary (lánykori nevén SzEK) konferenciáján. Kiemeltem a mesterséges intelligencia fontosságát, az arcfelismerést hozva fel első példaként.

Igen, az arcfelismerés egyre megbízhatóbb, és ezzel párhuzamosan tömegcikkesedik, vagyis hozzáférhetővé válik. Megjelent a boltokban is, még jobban elmosva a határvonalat a hagyományos és az elektronikus kereskedelem között.

Amikor belépsz, a rendszer felismer, csatolja a profilodat, a vásárlási múltadat, nézi, ahogy böngészel a pultok és a polcok között, figyeli a viselkedésedet, elemzi az arckifejezésedet, testre és alkalomra szabott ajánlatokkal bombáz, az arcoddal akár fizethetsz is. Technikailag lenyűgöző, miközben azokkal is egyetértek, akik szerint elég rémisztő ez az egész, én is egyre jobban aggódom.

Szerencsére vannak barátságosabb megoldások is. Ma reggel például egy ír startupra bukkantam a hírek között, ők tehenekkel csinálják ugyanezt, a rendszerük nadrág és retikül helyett takarmánykeveréket vagy valamilyen állatgyógyszert ajánl. Drón köröz a csorda felett, az cipeli az okoskamerát, a mesterséges intelligencia pedig azonosít, elemez, következtet, értesít, javasol… Ha Kukorica Jancsi ezt megérhette volna, bár ő birkákkal foglalkozott.

Drón köröz a csorda felett… bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Air Computing

Posted in Nincs kategorizálva /

Air Computing. Ízlelgetem ezt az elnevezést. Egy gazdasági hetilapban találtam, a cikk, amiben felbukkant, a Cloud Computing jövőjével foglalkozik. Mi a különbség a Cloud és az Air között? A Cloud, vagyis a felhő, lényegében egy távoli adatközpontot jelent, vagyis a felhő van valahol: én itt vagyok a magam gépével, valahol a távolban pedig ott van a felhő. Nem mindig tudom, hol van, de van valahol. az Air, vagyis a levegő viszont mindenütt van, mindent beborít, mindenütt jelen van.

A cikk szerzője szerint a fejlődés az Air-modell felé mutat: mindenben és mindenhol van informatika, van közel és van távol, és mindig az adott helyzettől és feladattól függ, hova áramlanak az adatok, hol történik a feldolgozásuk.Az Air azt jelenti, hogy a lehetőségek száma nő.

A század elején még arról vitatkoztunk, mi fog átkerülni a felhőbe, felhő-szolgáltatókhoz, hogyan, milyen megfonolások alapján történik meg az átállás, ahol megtörténik egyáltalán. James Gray, a Microsoft kutatóközpontjának tragikus körülmények között eltűnt szakembere egy 2003-ban született tanulmányában egyszerű eljárást javasolt az átállás feltételeinek vizsgálatára. Egy számítási (számítógépes) feladat megoldásához, írta, a következő négy alapvető dologra van szükség:

  • hálózati kapcsolatra, amin kérdéseket lehet feltenni és válaszokat lehet fogadni;
  • feldolgozásra, vagyis információk transzformációjára új információk szerzése érdekében;
  • adatbázis-elérésre a feldolgozás igényei szerint;
  • adattárolásra az adatok hosszú távú tárolása céljából.

Különböző feladatoknál a felsoroltakra eltérő arányban lehet szükség: adódhat például egy kevés hálózati kapcsolatot igénylő, de feldolgozás-intenzív feladat, de egy másik példánál a helyzet ennek éppen a fordítottja lehet.

A következő lépés: rendeljünk költségeket (árakat) ezekhez a komponensekhez. Ehhez a komponenseket valamilyen módon skálázni és mérni kell, majd össze kell gyűjteni a piaci árakat. A feladat megoldható: a hálózati kapcsolatnál például az átfutó gigabájtok mennyisége lehet a kalkulációs egység, a feldolgozás esetében pedig az igénybe vett CPU idő, vagyis hogy mennyi ideig vettük igénybe a számítógép központi feldolgozóegységét, processzorát. A modellek közüli választás szempontjából a négy felsorolt tényező aránya és relatív áraik a mérvadók.

Gray 2003-as árakat táplált a kalkulációs sémába, és arra a következtetésre jutott, hogy a szolgáltatási (felhő-) modell „ideális jelöltje” a következő tulajdonságokkal rendelkezik: nincs adatbázis vagy nincs szükség adatbázis-elérésre, hálózati kapcsolat iránti igénye minimális, a feladat viszont rendkívül feldolgozás-intenzív. Gray néhány példát is felsorolt: bonyolult rejtjelrendszerek feltörése, különleges, nagy számításigényű matematikai feladatok megoldása, Monte Carlo szimuláció pénzügyi kockázatok elemzéséhez, animációs filmek készítése, stb. 2003-ban tehát ilyen jellegű feladatok megoldásánál volt érdemes a szolgáltatási modellt használni, vagyis a feladatot valaki másra bízni, a műveleteket szolgáltatásként valaki mástól megvenni.

Az árak viszont változnak, és nem maradnak állandók a számítási feladatok sem. A Gray által felsorolt elemekre két nagy trend van leginkább hatással. Az egyik a Moore törvényeként ismert jelenség, ami szerint (a kalkuláció szempontjából) a számítási teljesítmény egységára meghatározott ütemben halad lefelé. A másik a távközlési árak csökkenése. Gray következtetése az „ideális jelöltről” akkor maradt volna tartós, ha a távközlési árak csak mérsékelten csökkennek, a Moore által jelzett trend viszont változatlanul érvényesül. Ha viszont a távközlési árak gyorsan csökkennek, az érvelés meggyengül. Egyszerű logikával is hasonló következtetésre lehet jutni: ha a számítógépek ára olyan mértékben csökken, hogy az induló befektetéseknek, kapacitások kihasználtságának nincs jelentősége, kevesebben fognak másoktól szolgáltatásokat igénybe venni, ha viszont a gépek viszonylag drágák maradnak, a hálózati, távközlési költségek pedig összezsugorodnak, érdemes lesz másoktól szolgáltatásokat vásárolni.

Ez persze tisztán gazdasági logika: tényezők, költségek, gazdaságossági számítás. Természetesen vannak más szempontok is. Gray másfél évvel ezelőtt még aligha gondolhatott például vezető nélküli autókra, amelyeknél a biztonság és a gyorsaság legalább olyan fontos szempont kell hogy legyen, mint a gazdaságosság.

 

Air Computing bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Lehet közösségellenes a közösségi média? Árthatnak a közösségnek, a közösségi érzésnek, ember és közösség kapcsolatának, az embernek mint közösségi lénynek a közösségi oldalak? Úgy tűnik, hogy igen. Furcsa dolog ez, hiszen aligha valószínű, hogy a közösségi média megteremtői valamiféle ártó szándékkal léptek volna porondra, sőt. Tudjuk azonban, hogy sok innováció úgynevezett nem szándékolt következményekkel is jár, valószínű, hogy most is ilyenekről van szó.

Egyre több felmérés, kutatás, szakvélemény mutatja ki, milyen kapcsolat van a közösségi média és egy sor negatív jelenség között: az utóbbiak közé tartozik például a depresszió, az elmagányosodás, az irígység, az önbecsülés romlása, a közösségellenes viselkedés terjedése, társadalmi feszültségek gerjesztése, hogy csak a fontosabbakat említsük. „The issue prompted Prime Minister Theresa May on Wednesday to appoint a minister for loneliness” – olvasom a friss angliai hírekben – furcsa hír ez az internet, a Skype és a Facebook korában.

Az eredményekkel persze óvatosabban kell bánnunk, hiszen nem mindig tudjuk, hogy mi az ok és mi az okozat. Vegyük például a közösségi média használatát és az elmagányosodást: vajon azért magányosodnak el az emberek, mert sörözés, kirándulás, bulizás helyett a hálón lógnak, vagy azért lógnak a hálón, mert elmagányosodtak? Maradjunk annyiban, hogy nem minden úgy alakult, ahogy gondoltuk, tapasztalati alapon is kijelenthetjük, hogy a közösségi médiának bizony vannak közösségellenes, közösségromboló hatásai is.

Akkor tulajdonképpen miért nem mondunk le a közösségi médiáról? Említsünk meg két okot azon kívül, hogy az említett problémák mellett van azoknak számos előnye is. Egyrészt azért nem mondunk le, mert a közösségi média olyan, mint az alkohol vagy a drog: függők leszünk tőle, szenvedélybetegek – ezt is többen kimutatták már. Másrészt azért nem mondunk le, mert akiknek hasznot hajtanak, mindent megtesznek a fenntartásukért és terjesztésükért, és ehhez megvan a pénzük és a fegyvertáruk.

A közösségi média használata látszólag ingyenes, nem fizetünk érte semmit. A valóságban azonban igenis fizetünk. Adatokkal fizetünk, a személyes adatainkkal: mit csinálunk, mire figyelünk, mi érdekel bennünket, mit vásároltunk, kik a barátaink, mit gondolunk erről, arról… Adatot adunk ingyenes szolgáltatásért cserébe – ez első pillantásra fair üzletnek tűnik, de ha belegondolunk, nem biztos, hogy az. Nemrég néhány szakember azzal állt elő, hogy az ilyesfajta adatokat nem tőkeként, hanem munkaként kellene kezelni kögazdasági, illetve jövedelemelosztási szempontból. Még egy olyan javaslatot is megkockáztattak, hogy az embereknek valami szakszervezetfélébe kellene tömörülniük az alkupozíciójuk erősítése érdekében: több pénzt akarunk az adatainkért, világ adatszolgáltatói egyesüljetek! Érdekes elképzelések ezek, és mintha történnének is lépések ebbe az irányba, lásd például az EU új adatvédelmi szabályait.

 

Közösségellenes a közösségi média? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Bárhol vagy valahol

Posted in Nincs kategorizálva /

Az elmúlt év végén egy vállalkozási (Entrepreneurship) kurzust tartottam PhD hallgatóknak, előtte pedig, még a nyáron, ugyanezt a témakört MBA-sokkal tárgyaltuk meg. A két kurzus nem lehet ugyanaz. Az utóbbi csoportnak a vállalkozás gyakorlata az érdekes: hogyan lehet jó ötleteket találni, terméket és piacot fejleszteni, csapatot építeni, üzleti tervet kidolgozni, befektetőt találni, jó sok pénzt csinálni. A doktorjelölteket viszont az érdekli, hogy a vállalkozások területén hol vannak figyelemre méltó tudományos kutatási témák, ki mit vizsgált, mit publikált korábban, mit mondanak a Nobel-díjasok, hol vannak lyukak a tudásunkban, egy közgazdász kutató mit tud kezdeni ezzel a szektorral.

A doktori kurzus egyik témája az innovácó ciklikussága volt: hogyan lendülnek fel a vállalkozások egy új innovációs hullám beindulásakor, miként veti rá magát az új lehetőségekre a tőke, mit csinálnak a befektetők, mi történik, ha egyik-másik szektor túlgerjed, hogyan csitul a vállalkozási kedv, mi történik, ha a technológiák és a piacok beérnek.

A magam részéről szeretem a cilusokban, hullámokban, ingamozgásokban való gondolkodást. Érdeklődéssel olvastam például Carlota Perez írásait a technológiai forradalmak fázisairól, vagy Tim Wu elemzését a media-innovációk tipikus lefutásáról, vagyis arról, hogyan alakul át egy friss és hamvas medium valamilyen centralizált és monopolizált behemóttá, majd hogyan kezdődik az egész elölről. Azért szeretem ezeket az elemzéseket, mert a technológia és a társadalom fejlődése párhuzamosan, kölcsönhatásban jelenik meg bennük, az ember megérteni véli (mert teljes bizonyosság persze nincs) a nagy mozgásokat, azt, hogy miből mi következik, miért esünk át időről időre a ló másik oldalára, és egyáltalán: mi is van a ló másik oldalán.

A brit The Economist gazdasági hetilap a múlt év végén az egyik legjobb friss szakkönyvként említette meg David Goodhart könyvét, a “The Road to Somewhere”-t. Megvettem, letöltöttem, elolvastam, és nem bántam meg. Újabb adalék a nagy ciklusokhoz és ingamozgásokhoz. Szerzője keveset foglalkozik a technológiai fejlődéssel, de a technikai innováció és a társadalmi-politikai fejlődés közötti kapcsolat nála is nyilvánvaló.

Carlota Perez szerint aranykor előtt állunk: túl vagyunk az infokommunikációs forradalom bevezető szakaszán, megvolt a törvényszerű (ez alkalommal kettős) válság (előbb a dotcom-krízis, majd 2008-tól a nagy pénzügyi összeomlás); az ő modellje szerint most a hasznosítás fázisa jön, amiből, ha nem szúrjuk el, mindenki szépen profitálhat, pláne ha az államok felismerik a lehetőséget, aktivizálják magukat és gondos szülőkként eljátsszák az ilyenkor elvárható gazdaság- és társadalomépítő szerepüket, nyesegetik a vadhajtásokat, vigyáznak rá, hogy mindenki jól járjon. Szép gondolat ez, jót vitatkoztunk a hullám-modellről a doktorjelöltekkel.

Goodhart nem ennyire optimista. Könyvének fő mondanivalója az, hogy mára a fejlett országok társadalma egy új törésvonal mentén kettéhasadt, és ez a hasadás mintegy felülírja a korábbi osztály- és politikai struktúrát. Hogy jutottunk el a Brexithez? Miért lett elnök Donald Trump? Miért törnek előre egy sor fejlett országban a populista pártok? – teszi fel a kérdést. Azért, jön a válasz, mert bizonyos alapvető trendek és erők hatására a társadalom két nagy táborra szakadt, és a történelmi inga most az egyik felől a másik felé lendül.

Az egyik táborba az úgynevezet “anywhere”-ek, vagyis a “bárhol”-ok tartoznak. A tipikus “bárhol” liberalizmusra hajló, képzett értelmiségi, aki megszületik valahol, talán általános iskolába még otthon jár, de később, amikor egyetemre megy, elhagyja a szülőhelyét, elvándorol, betelepül valamilyen egyetemi városba, együtt tanul mindenféle népek fiaival és leányaival, gyökerei meggyengülnek, elszakadnak, képzett szakember, profi lesz belőle valamilyen területen, aki tudásának és kapcsolatainak köszönhetően bárhol megél, el tudja magát tartani, jól keres, nincs oka aggodalomra. Számára természetes, hogy át kell törni a gátakat, le kell dönteni a korlátokat, szabadon kell versenyezni, jó fejlődési és pénzkereseti lehetőségeket kell keresni, legyenek azok bárhol. Városlakó, aki gyanakodva néz a kötöttségekre, a mindenféle nem szakmai jellegű csoportokra, örül a változásoknak, nincs gondja az alkalmazkodással, pártolja a szabad mozgást, az önállóságot, a személyes autonómiát, az egyéni boldogulást, a társadalmi és földrajzi mobilitást, nincsenek nemi, vallási, nemzeti stb. előítéletei, individualista és internacionalista, az önmegvalósítást a stabilitás, a közösség és a tradíció elé helyezi. Nyelveket beszél, nem bánja, ha a partnere, házastársa más országba való, gyerekeinek a legjobb iskolákat keresi, helytől függetlenül.

Goodhart mindenféle felmérésekre, statisztikai adatokra hivatkozva számarányukat a brit társadalomban körülbelül 20-25%-ra teszi, a hangjukat, a befolyásukat viszont jóval többre: szerinte az elmúlt évtizedekben, nagyjából a hetvenes-nyolcvanas évek óta a fejlett országokban ez a csoport uralta a közbeszédet, a médiumokat és a politikát. Az utánpótlás fő forrása az egyetemek világa, a felsőoktatás, amely maga is hirdeti és terjeszti az itt leírt gondolkodásmódot és értékrendet.

De kik vannak a másik oldalon? Az úgynevezett “somewhere”-k, vagyis a “valahol”-ok. A név olyan embert jelöl, akinek erős gyökerei vannak, úgy érzi, tartozik valahova. A tipikus “valahol” kevesebbet keres az előző csoportnál, a felsőoktatásba nem jut el, vagy legfeljebb az aljára. Megszületik valahol, és nagy valószínűséggel ott is éli le az életét, helyi ember lesz belőle, helyi ismeretségekkel, barátokkal, rokonokkal. Vidéken érzi jól magát, idegenként mozog a nagyvárosban. Az állását, a jövedelmét állandóan veszélyezteti a fejlődés, alkalmazkodási problémái vannak, amiért persze többre becsüli a stabilitást. Nem mobil, nincsenek széles körű együttműködési tapasztalatai, tart az idegenektől, nem örül a változásoknak, az ismeretlen dolgoknak, úgy gondolja, hogy “régen minden jobb volt”. Fontos számára valamilyen helyi és nemzeti közösséghez, véd- és dacszövetséghez tartozni, gondolkodásában a hagyományos családi formát részesíti előnyben, tradicionális, az általa megszokott módon strukturált és rétegzett világban érzi jól magát.

Goodhart szerint ők adják a brit társadalom mintegy felét, a hangjuk viszont – érhető okokból – eddig kevéssé volt hallható.

A két nagy csoport széles spektrumot feszít ki, mindkét végén extrém alcsoportokkal. A táborok nem válnak el élesen egymástól: sok olyan ember van, aki alapjában véve az egyikhez tartozik, de van benne a másikból is.

Mi történik most? Ahogy már jeleztük, Goodhart szerint az elmúlt években az első csoport uralta a társadalmat és a politikát, mostanra viszont több tényező hatására megerősödött a “valahol”-ok csoportja: hallatni kezdte a hangját, sikeresen állást foglalt bizonyos kérdésekben (Brexit, Trump stb.) és el is foglalt fontos pozíciókat, mivel megvan a létszáma hozzá. Ez a megerősödés a másik csoport korábbi domináns pozíciójára adott reakció, ha úgy tetszik, annak a következménye, abból ered.

Milyen tényezők idézték elő ezt a változást, az inga átlendülését? Van belőlük néhány: gyorsuló technológiai fejlődés, a munka világának redikális átalakulása, növekvő egyenlőtlenség, a középosztály felszívódása, globalizáció és globális verseny, a recesszió emléke, migráció, ki- és bevándorlás, demográfiai krízis, családok szétesése, lehangoló válási statisztikák… Csupa veszélyforrás egy “valahol” számára. A “bárhol”-ok elbizonytalanodtak, pozícióik meggyengültek, a jelenlegi helyzetben megerősödni csak úgy tudnának, ha befogadnák a másik csoport ideológiájának egyes elemeit, ezzel viszont a hitelességüket kockáztatják, és igazából nem is értenek az ilyenfajta befogadáshoz. Ha megerősítik a hangjukat és a megszokott érveiket veszik elő, csak még nagyobb riadalmat keltenek a másik oldalon.

Így állunk most, mondja Goodhart, ebből kell kijönni valahogy, erre kell gombot varrni. A történelmi ingák nem szoktak megállni, az innováció, a felsőoktatás erősödése, a képzettség iránti igény, a gazdasági kényszer a „bárhol”-oknak kedvez, de úgy látszik, közben túlságosan sokan érzik veszélyeztetve magukat, túl gyorsan bomlanak szét a hagyományos struktúrák, túl sokan maradnak le a vonatról, vagy érzik úgy, hogy le fognak maradni. Ez az általános helyzet, aminek viszont sokféle megjelenési formája van attól függően, hogy egy-egy ország milyen történelmi fejlődési pályán ment keresztül, milyen politikai kultúrája van, mennyire képzettek és öntudatosak a polgárai, milyen személyek és csoportosulások adnak hangot a nagyobb létszámú tábor érzéseinek és törekvéseinek, ki milyen kompromisszumokra hajlandó…

 

Bárhol vagy valahol bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Forró és 10 van belőle

Posted in Nincs kategorizálva /

Letöltöttem és elolvastam az Ericsson 2018 évre szóló “10 Hot Consumer Trends” című kutatási összefoglalóját. Online kutatásról van szó, a bevezető szerint több mint ötezer olyan szakember véleményét kérték ki, akik professzionálisan használják a modern infokommunikációs csatornákat – vagyis profik szólalnak meg benne, nem a köznép.

A trendeket illetően nincs okunk különösebb meglepetésre, van viszont valami más, ami érdekes lehet. Minden év végén megnézem ezeket a jelentéseket, és a mostaniban mintha több lenne az aggodalom, a meghökkenés, mint a korábbiakban, amelyek alapvetően optimista hangvételűek voltak.

Az optimizmus most is megvan: a technika megállíthatatlanul fejlődik, fantasztikus dolgok jönnek, amiről eddig csak álmodtunk, most karnyújtásnyira van; minden intelligensebb lesz, drónok repkednek majd fölöttünk, robotok végzik a piszkos munkát, besétálhatunk a saját fotóinkba.

Hol hát az aggodalom, hol érzékelhető az ijedtség?

A technológiai fejlődés társadalmi és személyes következményeiről eddig is sokan beszéltek már. Érdeklődéssel hallgattuk az ilyen tárgyú jóslatokat, de az az érzésem, hogy nem vettük azokat komolyan. A friss felmérésből viszont azt érzékelem, hogy ezekről a kérdésekről már nem jövő időben kell beszélni. A következmények láthatók, érzékelhetők, tapasztalhatók, vagy ha mégis maradunk a jövő időnél, akkor nagyon közeli jövőről van szó. Furcsa időket élünk, különös jelenségeket tapasztalunk. A felmérésből is látszik, hogy komoly gondok vannak például a közösségi média körül: úgy tűnik, nagyon hatékonyan tudja szolgálni a tömeges manipulációt, a – ki tudja milyen – központokból sugárzott propagandát. Látom, hogy sokan örülnének, ha egy robot dolgozna és keresne pénzt helyettük; erre már ma is van példa, de mi lesz, ha ez tömegméretűvé válik? Az egyik trend kapcsán kiderül, hogy sokan úgy érzi, hogy nem tudnak lépést tartan a technológai fejlődéssel – ezt mondják a megkérdezett profik, hát akkor mi lehet a helyzet a többiekkel? Sokan tartanák ilesztőnek, ha kommunikációs helyzetekben nem tudnák eldönteni, emberrel vagy géppel állnak-e szemben, vagy ha a telefonjuk fel tudná mérni, hogy milyen kedélyállapotban vannak éppen.

Mi következik mindezekből? Az, hogy az elkövetkező időkben több figyelmet kell fordítani a hasonló félelmekre és aggodalmakra, komoly kutatásokra van szükség, hogy megértsük azt a világot, amit a technológia hoz nekünk. Mert hozza, megállíthatatlanul.

Forró és 10 van belőle bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva