Air Computing

Posted in Nincs kategorizálva /

Air Computing. Ízlelgetem ezt az elnevezést. Egy gazdasági hetilapban találtam, a cikk, amiben felbukkant, a Cloud Computing jövőjével foglalkozik. Mi a különbség a Cloud és az Air között? A Cloud, vagyis a felhő, lényegében egy távoli adatközpontot jelent, vagyis a felhő van valahol: én itt vagyok a magam gépével, valahol a távolban pedig ott van a felhő. Nem mindig tudom, hol van, de van valahol. az Air, vagyis a levegő viszont mindenütt van, mindent beborít, mindenütt jelen van.

A cikk szerzője szerint a fejlődés az Air-modell felé mutat: mindenben és mindenhol van informatika, van közel és van távol, és mindig az adott helyzettől és feladattól függ, hova áramlanak az adatok, hol történik a feldolgozásuk.Az Air azt jelenti, hogy a lehetőségek száma nő.

A század elején még arról vitatkoztunk, mi fog átkerülni a felhőbe, felhő-szolgáltatókhoz, hogyan, milyen megfonolások alapján történik meg az átállás, ahol megtörténik egyáltalán. James Gray, a Microsoft kutatóközpontjának tragikus körülmények között eltűnt szakembere egy 2003-ban született tanulmányában egyszerű eljárást javasolt az átállás feltételeinek vizsgálatára. Egy számítási (számítógépes) feladat megoldásához, írta, a következő négy alapvető dologra van szükség:

  • hálózati kapcsolatra, amin kérdéseket lehet feltenni és válaszokat lehet fogadni;
  • feldolgozásra, vagyis információk transzformációjára új információk szerzése érdekében;
  • adatbázis-elérésre a feldolgozás igényei szerint;
  • adattárolásra az adatok hosszú távú tárolása céljából.

Különböző feladatoknál a felsoroltakra eltérő arányban lehet szükség: adódhat például egy kevés hálózati kapcsolatot igénylő, de feldolgozás-intenzív feladat, de egy másik példánál a helyzet ennek éppen a fordítottja lehet.

A következő lépés: rendeljünk költségeket (árakat) ezekhez a komponensekhez. Ehhez a komponenseket valamilyen módon skálázni és mérni kell, majd össze kell gyűjteni a piaci árakat. A feladat megoldható: a hálózati kapcsolatnál például az átfutó gigabájtok mennyisége lehet a kalkulációs egység, a feldolgozás esetében pedig az igénybe vett CPU idő, vagyis hogy mennyi ideig vettük igénybe a számítógép központi feldolgozóegységét, processzorát. A modellek közüli választás szempontjából a négy felsorolt tényező aránya és relatív áraik a mérvadók.

Gray 2003-as árakat táplált a kalkulációs sémába, és arra a következtetésre jutott, hogy a szolgáltatási (felhő-) modell „ideális jelöltje” a következő tulajdonságokkal rendelkezik: nincs adatbázis vagy nincs szükség adatbázis-elérésre, hálózati kapcsolat iránti igénye minimális, a feladat viszont rendkívül feldolgozás-intenzív. Gray néhány példát is felsorolt: bonyolult rejtjelrendszerek feltörése, különleges, nagy számításigényű matematikai feladatok megoldása, Monte Carlo szimuláció pénzügyi kockázatok elemzéséhez, animációs filmek készítése, stb. 2003-ban tehát ilyen jellegű feladatok megoldásánál volt érdemes a szolgáltatási modellt használni, vagyis a feladatot valaki másra bízni, a műveleteket szolgáltatásként valaki mástól megvenni.

Az árak viszont változnak, és nem maradnak állandók a számítási feladatok sem. A Gray által felsorolt elemekre két nagy trend van leginkább hatással. Az egyik a Moore törvényeként ismert jelenség, ami szerint (a kalkuláció szempontjából) a számítási teljesítmény egységára meghatározott ütemben halad lefelé. A másik a távközlési árak csökkenése. Gray következtetése az „ideális jelöltről” akkor maradt volna tartós, ha a távközlési árak csak mérsékelten csökkennek, a Moore által jelzett trend viszont változatlanul érvényesül. Ha viszont a távközlési árak gyorsan csökkennek, az érvelés meggyengül. Egyszerű logikával is hasonló következtetésre lehet jutni: ha a számítógépek ára olyan mértékben csökken, hogy az induló befektetéseknek, kapacitások kihasználtságának nincs jelentősége, kevesebben fognak másoktól szolgáltatásokat igénybe venni, ha viszont a gépek viszonylag drágák maradnak, a hálózati, távközlési költségek pedig összezsugorodnak, érdemes lesz másoktól szolgáltatásokat vásárolni.

Ez persze tisztán gazdasági logika: tényezők, költségek, gazdaságossági számítás. Természetesen vannak más szempontok is. Gray másfél évvel ezelőtt még aligha gondolhatott például vezető nélküli autókra, amelyeknél a biztonság és a gyorsaság legalább olyan fontos szempont kell hogy legyen, mint a gazdaságosság.

 

Air Computing bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Lehet közösségellenes a közösségi média? Árthatnak a közösségnek, a közösségi érzésnek, ember és közösség kapcsolatának, az embernek mint közösségi lénynek a közösségi oldalak? Úgy tűnik, hogy igen. Furcsa dolog ez, hiszen aligha valószínű, hogy a közösségi média megteremtői valamiféle ártó szándékkal léptek volna porondra, sőt. Tudjuk azonban, hogy sok innováció úgynevezett nem szándékolt következményekkel is jár, valószínű, hogy most is ilyenekről van szó.

Egyre több felmérés, kutatás, szakvélemény mutatja ki, milyen kapcsolat van a közösségi média és egy sor negatív jelenség között: az utóbbiak közé tartozik például a depresszió, az elmagányosodás, az irígység, az önbecsülés romlása, a közösségellenes viselkedés terjedése, társadalmi feszültségek gerjesztése, hogy csak a fontosabbakat említsük. „The issue prompted Prime Minister Theresa May on Wednesday to appoint a minister for loneliness” – olvasom a friss angliai hírekben – furcsa hír ez az internet, a Skype és a Facebook korában.

Az eredményekkel persze óvatosabban kell bánnunk, hiszen nem mindig tudjuk, hogy mi az ok és mi az okozat. Vegyük például a közösségi média használatát és az elmagányosodást: vajon azért magányosodnak el az emberek, mert sörözés, kirándulás, bulizás helyett a hálón lógnak, vagy azért lógnak a hálón, mert elmagányosodtak? Maradjunk annyiban, hogy nem minden úgy alakult, ahogy gondoltuk, tapasztalati alapon is kijelenthetjük, hogy a közösségi médiának bizony vannak közösségellenes, közösségromboló hatásai is.

Akkor tulajdonképpen miért nem mondunk le a közösségi médiáról? Említsünk meg két okot azon kívül, hogy az említett problémák mellett van azoknak számos előnye is. Egyrészt azért nem mondunk le, mert a közösségi média olyan, mint az alkohol vagy a drog: függők leszünk tőle, szenvedélybetegek – ezt is többen kimutatták már. Másrészt azért nem mondunk le, mert akiknek hasznot hajtanak, mindent megtesznek a fenntartásukért és terjesztésükért, és ehhez megvan a pénzük és a fegyvertáruk.

A közösségi média használata látszólag ingyenes, nem fizetünk érte semmit. A valóságban azonban igenis fizetünk. Adatokkal fizetünk, a személyes adatainkkal: mit csinálunk, mire figyelünk, mi érdekel bennünket, mit vásároltunk, kik a barátaink, mit gondolunk erről, arról… Adatot adunk ingyenes szolgáltatásért cserébe – ez első pillantásra fair üzletnek tűnik, de ha belegondolunk, nem biztos, hogy az. Nemrég néhány szakember azzal állt elő, hogy az ilyesfajta adatokat nem tőkeként, hanem munkaként kellene kezelni kögazdasági, illetve jövedelemelosztási szempontból. Még egy olyan javaslatot is megkockáztattak, hogy az embereknek valami szakszervezetfélébe kellene tömörülniük az alkupozíciójuk erősítése érdekében: több pénzt akarunk az adatainkért, világ adatszolgáltatói egyesüljetek! Érdekes elképzelések ezek, és mintha történnének is lépések ebbe az irányba, lásd például az EU új adatvédelmi szabályait.

 

Közösségellenes a közösségi média? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Bárhol vagy valahol

Posted in Nincs kategorizálva /

Az elmúlt év végén egy vállalkozási (Entrepreneurship) kurzust tartottam PhD hallgatóknak, előtte pedig, még a nyáron, ugyanezt a témakört MBA-sokkal tárgyaltuk meg. A két kurzus nem lehet ugyanaz. Az utóbbi csoportnak a vállalkozás gyakorlata az érdekes: hogyan lehet jó ötleteket találni, terméket és piacot fejleszteni, csapatot építeni, üzleti tervet kidolgozni, befektetőt találni, jó sok pénzt csinálni. A doktorjelölteket viszont az érdekli, hogy a vállalkozások területén hol vannak figyelemre méltó tudományos kutatási témák, ki mit vizsgált, mit publikált korábban, mit mondanak a Nobel-díjasok, hol vannak lyukak a tudásunkban, egy közgazdász kutató mit tud kezdeni ezzel a szektorral.

A doktori kurzus egyik témája az innovácó ciklikussága volt: hogyan lendülnek fel a vállalkozások egy új innovációs hullám beindulásakor, miként veti rá magát az új lehetőségekre a tőke, mit csinálnak a befektetők, mi történik, ha egyik-másik szektor túlgerjed, hogyan csitul a vállalkozási kedv, mi történik, ha a technológiák és a piacok beérnek.

A magam részéről szeretem a cilusokban, hullámokban, ingamozgásokban való gondolkodást. Érdeklődéssel olvastam például Carlota Perez írásait a technológiai forradalmak fázisairól, vagy Tim Wu elemzését a media-innovációk tipikus lefutásáról, vagyis arról, hogyan alakul át egy friss és hamvas medium valamilyen centralizált és monopolizált behemóttá, majd hogyan kezdődik az egész elölről. Azért szeretem ezeket az elemzéseket, mert a technológia és a társadalom fejlődése párhuzamosan, kölcsönhatásban jelenik meg bennük, az ember megérteni véli (mert teljes bizonyosság persze nincs) a nagy mozgásokat, azt, hogy miből mi következik, miért esünk át időről időre a ló másik oldalára, és egyáltalán: mi is van a ló másik oldalán.

A brit The Economist gazdasági hetilap a múlt év végén az egyik legjobb friss szakkönyvként említette meg David Goodhart könyvét, a “The Road to Somewhere”-t. Megvettem, letöltöttem, elolvastam, és nem bántam meg. Újabb adalék a nagy ciklusokhoz és ingamozgásokhoz. Szerzője keveset foglalkozik a technológiai fejlődéssel, de a technikai innováció és a társadalmi-politikai fejlődés közötti kapcsolat nála is nyilvánvaló.

Carlota Perez szerint aranykor előtt állunk: túl vagyunk az infokommunikációs forradalom bevezető szakaszán, megvolt a törvényszerű (ez alkalommal kettős) válság (előbb a dotcom-krízis, majd 2008-tól a nagy pénzügyi összeomlás); az ő modellje szerint most a hasznosítás fázisa jön, amiből, ha nem szúrjuk el, mindenki szépen profitálhat, pláne ha az államok felismerik a lehetőséget, aktivizálják magukat és gondos szülőkként eljátsszák az ilyenkor elvárható gazdaság- és társadalomépítő szerepüket, nyesegetik a vadhajtásokat, vigyáznak rá, hogy mindenki jól járjon. Szép gondolat ez, jót vitatkoztunk a hullám-modellről a doktorjelöltekkel.

Goodhart nem ennyire optimista. Könyvének fő mondanivalója az, hogy mára a fejlett országok társadalma egy új törésvonal mentén kettéhasadt, és ez a hasadás mintegy felülírja a korábbi osztály- és politikai struktúrát. Hogy jutottunk el a Brexithez? Miért lett elnök Donald Trump? Miért törnek előre egy sor fejlett országban a populista pártok? – teszi fel a kérdést. Azért, jön a válasz, mert bizonyos alapvető trendek és erők hatására a társadalom két nagy táborra szakadt, és a történelmi inga most az egyik felől a másik felé lendül.

Az egyik táborba az úgynevezet “anywhere”-ek, vagyis a “bárhol”-ok tartoznak. A tipikus “bárhol” liberalizmusra hajló, képzett értelmiségi, aki megszületik valahol, talán általános iskolába még otthon jár, de később, amikor egyetemre megy, elhagyja a szülőhelyét, elvándorol, betelepül valamilyen egyetemi városba, együtt tanul mindenféle népek fiaival és leányaival, gyökerei meggyengülnek, elszakadnak, képzett szakember, profi lesz belőle valamilyen területen, aki tudásának és kapcsolatainak köszönhetően bárhol megél, el tudja magát tartani, jól keres, nincs oka aggodalomra. Számára természetes, hogy át kell törni a gátakat, le kell dönteni a korlátokat, szabadon kell versenyezni, jó fejlődési és pénzkereseti lehetőségeket kell keresni, legyenek azok bárhol. Városlakó, aki gyanakodva néz a kötöttségekre, a mindenféle nem szakmai jellegű csoportokra, örül a változásoknak, nincs gondja az alkalmazkodással, pártolja a szabad mozgást, az önállóságot, a személyes autonómiát, az egyéni boldogulást, a társadalmi és földrajzi mobilitást, nincsenek nemi, vallási, nemzeti stb. előítéletei, individualista és internacionalista, az önmegvalósítást a stabilitás, a közösség és a tradíció elé helyezi. Nyelveket beszél, nem bánja, ha a partnere, házastársa más országba való, gyerekeinek a legjobb iskolákat keresi, helytől függetlenül.

Goodhart mindenféle felmérésekre, statisztikai adatokra hivatkozva számarányukat a brit társadalomban körülbelül 20-25%-ra teszi, a hangjukat, a befolyásukat viszont jóval többre: szerinte az elmúlt évtizedekben, nagyjából a hetvenes-nyolcvanas évek óta a fejlett országokban ez a csoport uralta a közbeszédet, a médiumokat és a politikát. Az utánpótlás fő forrása az egyetemek világa, a felsőoktatás, amely maga is hirdeti és terjeszti az itt leírt gondolkodásmódot és értékrendet.

De kik vannak a másik oldalon? Az úgynevezett “somewhere”-k, vagyis a “valahol”-ok. A név olyan embert jelöl, akinek erős gyökerei vannak, úgy érzi, tartozik valahova. A tipikus “valahol” kevesebbet keres az előző csoportnál, a felsőoktatásba nem jut el, vagy legfeljebb az aljára. Megszületik valahol, és nagy valószínűséggel ott is éli le az életét, helyi ember lesz belőle, helyi ismeretségekkel, barátokkal, rokonokkal. Vidéken érzi jól magát, idegenként mozog a nagyvárosban. Az állását, a jövedelmét állandóan veszélyezteti a fejlődés, alkalmazkodási problémái vannak, amiért persze többre becsüli a stabilitást. Nem mobil, nincsenek széles körű együttműködési tapasztalatai, tart az idegenektől, nem örül a változásoknak, az ismeretlen dolgoknak, úgy gondolja, hogy “régen minden jobb volt”. Fontos számára valamilyen helyi és nemzeti közösséghez, véd- és dacszövetséghez tartozni, gondolkodásában a hagyományos családi formát részesíti előnyben, tradicionális, az általa megszokott módon strukturált és rétegzett világban érzi jól magát.

Goodhart szerint ők adják a brit társadalom mintegy felét, a hangjuk viszont – érhető okokból – eddig kevéssé volt hallható.

A két nagy csoport széles spektrumot feszít ki, mindkét végén extrém alcsoportokkal. A táborok nem válnak el élesen egymástól: sok olyan ember van, aki alapjában véve az egyikhez tartozik, de van benne a másikból is.

Mi történik most? Ahogy már jeleztük, Goodhart szerint az elmúlt években az első csoport uralta a társadalmat és a politikát, mostanra viszont több tényező hatására megerősödött a “valahol”-ok csoportja: hallatni kezdte a hangját, sikeresen állást foglalt bizonyos kérdésekben (Brexit, Trump stb.) és el is foglalt fontos pozíciókat, mivel megvan a létszáma hozzá. Ez a megerősödés a másik csoport korábbi domináns pozíciójára adott reakció, ha úgy tetszik, annak a következménye, abból ered.

Milyen tényezők idézték elő ezt a változást, az inga átlendülését? Van belőlük néhány: gyorsuló technológiai fejlődés, a munka világának redikális átalakulása, növekvő egyenlőtlenség, a középosztály felszívódása, globalizáció és globális verseny, a recesszió emléke, migráció, ki- és bevándorlás, demográfiai krízis, családok szétesése, lehangoló válási statisztikák… Csupa veszélyforrás egy “valahol” számára. A “bárhol”-ok elbizonytalanodtak, pozícióik meggyengültek, a jelenlegi helyzetben megerősödni csak úgy tudnának, ha befogadnák a másik csoport ideológiájának egyes elemeit, ezzel viszont a hitelességüket kockáztatják, és igazából nem is értenek az ilyenfajta befogadáshoz. Ha megerősítik a hangjukat és a megszokott érveiket veszik elő, csak még nagyobb riadalmat keltenek a másik oldalon.

Így állunk most, mondja Goodhart, ebből kell kijönni valahogy, erre kell gombot varrni. A történelmi ingák nem szoktak megállni, az innováció, a felsőoktatás erősödése, a képzettség iránti igény, a gazdasági kényszer a „bárhol”-oknak kedvez, de úgy látszik, közben túlságosan sokan érzik veszélyeztetve magukat, túl gyorsan bomlanak szét a hagyományos struktúrák, túl sokan maradnak le a vonatról, vagy érzik úgy, hogy le fognak maradni. Ez az általános helyzet, aminek viszont sokféle megjelenési formája van attól függően, hogy egy-egy ország milyen történelmi fejlődési pályán ment keresztül, milyen politikai kultúrája van, mennyire képzettek és öntudatosak a polgárai, milyen személyek és csoportosulások adnak hangot a nagyobb létszámú tábor érzéseinek és törekvéseinek, ki milyen kompromisszumokra hajlandó…

 

Bárhol vagy valahol bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Forró és 10 van belőle

Posted in Nincs kategorizálva /

Letöltöttem és elolvastam az Ericsson 2018 évre szóló “10 Hot Consumer Trends” című kutatási összefoglalóját. Online kutatásról van szó, a bevezető szerint több mint ötezer olyan szakember véleményét kérték ki, akik professzionálisan használják a modern infokommunikációs csatornákat – vagyis profik szólalnak meg benne, nem a köznép.

A trendeket illetően nincs okunk különösebb meglepetésre, van viszont valami más, ami érdekes lehet. Minden év végén megnézem ezeket a jelentéseket, és a mostaniban mintha több lenne az aggodalom, a meghökkenés, mint a korábbiakban, amelyek alapvetően optimista hangvételűek voltak.

Az optimizmus most is megvan: a technika megállíthatatlanul fejlődik, fantasztikus dolgok jönnek, amiről eddig csak álmodtunk, most karnyújtásnyira van; minden intelligensebb lesz, drónok repkednek majd fölöttünk, robotok végzik a piszkos munkát, besétálhatunk a saját fotóinkba.

Hol hát az aggodalom, hol érzékelhető az ijedtség?

A technológiai fejlődés társadalmi és személyes következményeiről eddig is sokan beszéltek már. Érdeklődéssel hallgattuk az ilyen tárgyú jóslatokat, de az az érzésem, hogy nem vettük azokat komolyan. A friss felmérésből viszont azt érzékelem, hogy ezekről a kérdésekről már nem jövő időben kell beszélni. A következmények láthatók, érzékelhetők, tapasztalhatók, vagy ha mégis maradunk a jövő időnél, akkor nagyon közeli jövőről van szó. Furcsa időket élünk, különös jelenségeket tapasztalunk. A felmérésből is látszik, hogy komoly gondok vannak például a közösségi média körül: úgy tűnik, nagyon hatékonyan tudja szolgálni a tömeges manipulációt, a – ki tudja milyen – központokból sugárzott propagandát. Látom, hogy sokan örülnének, ha egy robot dolgozna és keresne pénzt helyettük; erre már ma is van példa, de mi lesz, ha ez tömegméretűvé válik? Az egyik trend kapcsán kiderül, hogy sokan úgy érzi, hogy nem tudnak lépést tartan a technológai fejlődéssel – ezt mondják a megkérdezett profik, hát akkor mi lehet a helyzet a többiekkel? Sokan tartanák ilesztőnek, ha kommunikációs helyzetekben nem tudnák eldönteni, emberrel vagy géppel állnak-e szemben, vagy ha a telefonjuk fel tudná mérni, hogy milyen kedélyállapotban vannak éppen.

Mi következik mindezekből? Az, hogy az elkövetkező időkben több figyelmet kell fordítani a hasonló félelmekre és aggodalmakra, komoly kutatásokra van szükség, hogy megértsük azt a világot, amit a technológia hoz nekünk. Mert hozza, megállíthatatlanul.

Forró és 10 van belőle bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Meggyőzés és manipuláció

Posted in Nincs kategorizálva /

Újabb részlet egy készülő könyvből. A fejezetnek, amiben a végleges helye lesz, a meggyőzés és a manipuláció lesz a témája.

————–

Érvelés és átverés az interneten

Barátságos böngészőknek köszönhetően az internet a kilencvenes években vált mindenki számára elérhetővé. Rengeteg könyv, cikk, tanulmány jelent meg arról, hogy milyen hatása lesz a gazdaságra, a társadalomra, és úgy általában az életünkre: milyen lesz az internettel támogatott oktatás, államigazgatás, egészségügy, hogyan fog megváltozni a sajtó, a piac, az emberek közötti kommunikáció, a politikai élet. Ha belelapozunk az ebben az időszakban megjelent kiadványokba, azt tapasztaljuk, hogy a jóslatok hangvétele alapvetően optimista: az új médium mindent jobbá tesz; lesznek persze problémáink is, de azokat meg lehet oldani, sőt, nagyrészt megoldódnak maguktól[1].

Ez az általános optimizmus a jelen fejezet témájával kapcsolatban is kitapintható. Sokan elmondták vagy leírták, hogy a meggyőzés és a manipuláció közül az internet az előbbit támogatja majd. Nehezebb lesz mindenféle trükkökkel becsapni, lépre csalni az embereket. Hogy miért? Azért, mert minden fontos információhoz könnyen és gyorsan hozzá lehet férni, fel lehet ismerni és össze lehet hasonlítani az alternatívákat; döntési helyzetekben megvizsgálhatjuk a pro és kontra érveket, megszűnnek az információs monopóliumok, szabad és sokoldalú diskurzusokban kiderül az igazság. Ha valakit mégis megpróbálnak becsapni, érdekeivel ellentétesen befolyásolni, számíthat a többiek segítségére az interneten. Az internetes kommunikáció, a közösségi média remek fegyver a korrupció, a politikai elnyomás, a hazudozás, az elvakultság ellen.

Problémák tényleg akadtak: 1999 őszén a náci háborús bűnösöket üldöző Wiesenthal Center például panaszt tett az Amazon ellen, miszerint Hitler „Mein Kampf”-jának angol nyelvű változatát (a német be volt tiltva) szállítják a német olvasóknak, a számítógép pedig a forgalmi adatok alapján feltette a könyvet a bestsellerlistára, ráadásul az automata ajánlórendszer rögtön hasonló tartalmú egyéb műveket javasolt a könyvesbolti weboldal látogatóinak. Ha visszalapozunk Cialdini 3. sz. elvéhez, elgondolhatjuk, miről lehet itt szó. A probléma felmerült, de meg is oldódott: a hírek szerint az Amazon vezére, Jeff Bezos személyesen döntött a szállítások és a könyv reklámozásának leállításáról.

Az általános optimizmust erősítették az új évszázad elejének egyes politikai eseményei, változásai is. Közismert, hogy az internet, illetve a közösségi média fontos szerepet játszott az ukrajnai politikai fordulat elindításában és az úgynevezett Arab Tavaszban. Az internet összekötötte az embereket, fórumot, csatornát biztosított a véleményük elmondásához, mozgalmak, események megrendezéséhez.

Mi maradt mára ebből az optimizmusból? Az optimizmus nem tűnt el, de a kép sokkal összetettebb és árnyaltabb a korábbinál: az internet világos oldala mellett egyre jobban látjuk a sötétet is.[2]

Mark Zuckerberg 1912-ben, amikor az általa alapított Facebook a tőzsdére készült, azt írta a jövendőbeli befektetőknek, hogy a cége több egy közönséges vállalatnál: társadalmi küldetése van, az a célja, hogy az önkifejezés és az eszmecsere támogatásával jobbá tegye a világot. Minél több információt osztanak meg az emberek, írta, annál nyitottabb lesz a világ, annál jobban meg fogjuk érteni egymás életét, értékeit és szemléletmódját. Tegyük hozzá: a fiatal vállalkozó előtt mások hasonló gondolatokat fogalmaztak meg a telegráffal, a telefonnal, a rádióval és egyéb fontos kommunikációs eszközökkel kapcsolatban is. Ha végiggondoljuk az elmúlt egy-két évszázad történetét, megállapíthatjuk: ezek az optimista jóslatok erős túlzásnak bizonyultak.

Közelebb állunk a realitásokhoz, ha a technológiára mint erősítőre gondolunk. Ebben a fejezetben az észérvekkel való meggyőzés és a manipuláció kettősével foglalkozunk. Az internet megjelenése és terjedése mindkettőt támogathatja, erősítheti: nyitottságával és gazdagságával segíti a meggyőzést és a meggyőződést, de fölöttébb hatásos eszközöket ad a manipulációhoz, a balekvadászathoz is. Nagyon összetett és bonyolult jelenségről van szó, ami most van kibontakozóban, most kezdik el komolyan kutatni, ezért itt elégedjünk meg egy-két gondolat felvillantásával.

Az emberek gondolkodási gyengeségeinek, beállítódásainak, automatizmusainak feltárásában a kísérleti pszichológia jár az élen. A viselkedési gazdaságtan művelői is a pszichológiai kísérletek eredményeire támaszkodnak. Számtalan példáját láthatjuk annak, hogyan használják fel ezeket a felismeréseket azok, akik mások viselkedését akarják befolyásolni, manipulálni. A digitalizálás és az internet megkönnyíti a kísérletezést. Számítógépes programok segítségével egy reklám sokféle változata készíthető el nagyon gyorsan, egy kommunikációs üzenetet többféleképen lehet megfogalmazni és tálalni. Az összekapcsoltságnak köszönhetően a megcélzottak reakciói láthatóvá és mérhetővé válnak. A kattintásokból, a honlapokon, katalógusokban történő barangolás irányából, a megvalósult vásárlásokból kikövetkeztethető, hogy mi milyen hatásfokkal működik, mi mozgatja meg a másik oldalt, mire harapnak rá. Így dolgoznak ma az internetes kereskedők, így dolgoznak az online médiumok, de így kísérleteznek egyes szavazatgyűjtő politikusok is. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy a manipulációval, a befolyásolással kapcsolatban elméletekre, modellekre, tudományos felismerésekre sincs szükség: az internet egyszerűen megmutatja, hogy mi működik és mi nem, a verseny pedig a működő megoldások alkalmazóit hozza ki győztesnek[3] – és ezzel vissza is kanyarodtunk Akerlof és Shiller gondolataihoz.

A manipulációt az is megkönnyíti, hogy az emberek a közösségi oldalakon egyre többet árulnak el magukról. Az állandó magamutogatásra, kitárulkozásra ösztönöző közösségi hálókon a státust a követők, a kedvelők számával mérik, ami a felhasználókat minél több személyes esemény, gondolat, fotó és film közzétételére ösztönzi. Aki elhallgat, eltűnik. Egy felmérés kimutatta, hogy az emberek jóval többet árulnak el magukról, ha nem személyesen, hanem számítógépen kommunikálnak. Valóságos paradicsom ez annak, aki befolyásolni, manipulálni akar.

Gondolkodásunk egyik jól ismert gyengesége a megerősítés igénye. A Cialdini-elvek felsorolásánál említettük meg a viselkedési következetességre való törekvést: ha egyszer állást foglaltunk valamiben, eldöntöttünk valamit, a továbbiakban is igyekszünk azzal összhangban viselkedni – nehezen valljuk be magunknak és másoknak, hogy bolondok voltunk. A világháló gazdagsága lehetővé teszi, hogy minden hasznos információt összegyűjtsünk, minden kényes kérdést több oldalról megvizsgáljunk. Ha viszont valaki megerősítésre vágyik, az internet őt is segíteni fogja, hiszen könnyen találhat a saját álláspontját megerősítő információkat, véleményeket, hozzá hasonló gondolkodású embereket. Könnyen megteheti például, hogy hozzá hasonló, őt megerősítő világhálós „véleményvezéreket” követ, azt tölti le, azt fogyasztja a hálóról, ami megerősíti az álláspontjában, más nézőpontok és gondolatok elől pedig egyszerűen elzárja magát, vagyis végső soron önmagát manipulálja, saját gondolkodását korlátozza. Ez a folyamat polarizálódáshoz, szekértáborok kialakulásához és elkülönüléséhez vezet. Élénk szakmai vita folyik arról, hogy ez a jelenség mennyire jellemző a mai világunkra, milyen szerepe van benne a modern kommunikációs technológiának, és mik lehetnek a hosszú távú következményei.

Az online információk gazdagsága és sokfélesége egyesek számára kifejezetten zavaró lehet. Sok híve van a különböző összeesküvés-elméleteknek, amik egy nagyon összetett és bonyolult világ megértéséhez kínálnak valamilyen leegyszerűsített magyarázatot. A világhálón minden ilyen elmélethez lehet olyan (valós vagy hamis) információkat, véleményeket találni, amelyek jól illenek a képbe, ha pedig valami mégsem passzol ahhoz, akkor az csak újabb bizonyíték az összeesküvők agyafúrtságára.

Könnyebben hiszünk azoknak, akik hasonlítanak hozzánk, illetve akikhez hasonlítani szeretnénk. Gondolkodásunknak ez a sajátossága is jól kihasználható az interneten. Egyes játékgyárak például gyerekeket használnak véleményvezéreknek, a követők tábora egyes esetekben meghökkentően nagy.

Nem sokkal e fejezet kéziratának elkészülte előtt választások voltak az Amerikai Egyesült Államokban és Németországban. Máig lezáratlan heves vita bontakozott ki arról, hogy milyen szerepe volt ezek módszeres, idegen országból történő internetes befolyásolásának. Becslések jelentek meg az erre a célra hadrendbe állított „hivatásos befolyásolók”, bérkommentelőkből álló „trollhadseregek” létszámáról. A politikai manipuláció technikái közül kiemelkedik az álhírek terjesztése, illetve az online eszmecserék irányának és stílusának befolyásolása. Laikus szemlélő számára is látható, hogy ezek az akciók jól szervezettek, kivitelezésük profi munka, származzanak bárhonnan is. A következmény nem meglepő: egyes helyeken drámaian csökken a választások tisztaságában hívők száma. Úgy tűnik, az internetes demokrácia kiteljesedésére még várni kell.

[1] Lásd pl. Don Tapscott könyvét a fejezethez kapcsolt irodalomjegyzékben.

[2] Sokoldalú képet ad az internetnek a gondolkodásunkra gyakorolt hatásáról Veszelszki Ágnes (szerk.) a fejezethez kapcsolt irodalomjegyzékben szereplő könyve.

[3] Ezzel a kérdéssel a 3. fejezetben is foglalkoztunk, a szakértelem nézőpontjából közelítve a témához.

Meggyőzés és manipuláció bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

A Blue River Technology története egy egyetemi MBA programon kezdődött. A tanrendben szereplő vállalkozási kurzus keretében a hallgatók projektmunkában vettek részt: egy vállalkozás terveit kellett kidolgozniuk saját ötleteik alapján. Két hallgató először egy nagyobb fűnyíró robot koncepcióján gondolkodott. Szerencsére gyorsan kiderült, hogy a megkérdezett farmereknek nincs ilyenre szükségük: vannak jó kaszáló gépeik erre a célra, és embereik is, akik vezetik azokat. Új ötletet kellett keresni. Mire lenne valóban szükségük a gazdáknak, mi okoz problémát nekik? A beszélgetésekből kikristályosodott a válasz: a vetések ritkítása és gyomlálása kellemetlen, nehéz és lassú munka, sok ember kell hozzá, magasak a bérköltségek, alacsony a hatékonyság. Gyomirtásnál az emberi munka kiváltható vegyszerezéssel, a permetezés viszont drága és pazarló tevékenység, a vegyszerek okozta környezeti ártalmakról nem is beszélve. Ritkításhoz és gyomirtáshoz kellene valamilyen okos, hatékony és takarékos gép, egy új intelligens robot.

A projektbe belevágó végzett hallgatók céget alapítottak és munkához láttak. A ritkítás és a gyomlálás (kapálás) fogásait egy képzetlen ember is könnyen megtanulja, egy gépnek viszont rendkívül nehéz feladatok ezek: fel kell ismerni a földből frissen kibújt növényeket, el kell dönteni, hogy mit tartunk meg és mit nem, majd a döntést végre is kell hajtani, ráadásul mindezt gyorsan és hatékonyan. A felismeréshez adatok kellenek és olyan algoritmus, ami képes mintázatok villámgyors azonosítására. A felismerés nem elég: a felesleges növényeket ki is kell irtani.

A ritkítás és a gyomirtás közül az utóbbi a nehezebb feladat, gyomból ráadásul többféle van, tehát az sem mindegy, hogy milyen a permetezőszer összetétele. Az alapítók a nehezebben elérhető célt tűzték ki maguk elé, de azzal is tisztában voltak, hogy annak eléréséhez a cég indulásakor még nem álltak rendelkezésre a technikai feltételek: a gépi tanulás gyerekcipőben járt, az első fejezetben említett Deep Learning technológia még nem létezett, a mezőgazdasági gépekbe nem lehetett összetett grafikus műveletek elvégzésére alkalmas processzort beépíteni. A fejlesztők ezért kezdetben a könnyebben megvalósítható ritkító robotra koncentráltak, miközben tudták, hogy a végső stratégiai cél a gyomirtás. Több év munkájával először a ritkító gép született meg, majd elkészült a gyomirtó robot működő prototípusa is.

A gyomirtó robot egy kocogó ember sebességével halad a vetés fölött. A gyomok azonosítása optikai felismeréssel történik: az intelligens gép meglát, felismer, dönt, vegyszert választ majd célzottan „kilövi” a kártékony növényt. Okosságát a gépi tanulásnak, a mesterséges intelligenciának köszönheti: fejlesztéséhez a Deep Learning technológiát használták, példák ezreivel „tanították” meg a növények megkülönböztetésére és azonosítására. A gyakorlati tesztelés során kiderült, hogy a felismerő képességét tekintve a gép jobb az embernél. A robot sok ember munkáját takarítja meg, a gyomok irtásához pedig kilencven százalékkal kevesebb vegyszert használ a hagyományos permetezőgépeknél.

Milyen tudásra volt szükség a koncepció megvalósításához? Robotika, mesterséges intelligencia, mechanika, mezőgazdasági növénytermelés, a vegyszerek kémiája, üzletépítés, pénzügyek… Elég a legfontosabb szakterületeket említeni, és rögtön látszik, hogy rendkívül összetett feladatról van szó. Komplex feladathoz komplex csapatra van szükség. Ha betekintünk a cégről megjelent hírekbe, interjúkba, videókba, láthatjuk, hogy bár kis szervezetről van szó, abban nagyon sokféle szakembert, specialistát sikerült összegyűjteni. De nem csak a szakértelemről van szó: vannak közöttük fiatalok és idősebbek, férfiak és nők, a fotókon egymás mellett bukkannak fel európai és ázsiai arcok. A cég befektetői, köztük jól ismert kockázati tőkések, bizonyára alaposan megnézték, képes-e a csapat egy ilyen összetett innováció megvalósításához, tükrözi-e a csapat komplexitása a feladatét. A cég honlapján, a csapat fényképe alatt ott áll a következő mondat: „Our differences make us better”, vagyis „A sokféleség jobbá tesz bennünket”.

A fejlesztés fontos mérföldkőhöz érkezett: 2017 végén a vállalkozást 305 millió dollárért felvásárolta egy nagy multinacionális mezőgazdasági gépgyártó vállalat. Üzletfejlesztési szempontból a lépés logikus, hiszen egyrészt a tervek és a prototípus elkészítése után a sorozatgyártásnak és az értékesítésnek kell következnie, amire egy gyárakkal és globális hálózattal rendelkező, tapasztalt óriáscég nyilvánvalósan alkalmasabb, másrészt a felvásárlási ajánlat jó lehetőség a befektetőknek a kiszállásra vagy pozíciójuk újragondolására. Egy ipari óriás részeként a mai kisvállalkozás még komplexebb környezetbe fog kerülni, a sokféleség magasabb fokozatba lép.

Epilógus: úgy tudom, Magyarországon az elkövetkező években dőlni fog a tőke a vállalkozásokba, pénzben nem lesz hiány. Kíváncsi vagyon, hány ilyen exitünk lesz öt-hét év múlva. 305 millió dollár az ár, ebből vonjuk le a 30 millióra rúgó tőkebefektetést, az annyi mint 275 millió dollár. Állítólag jók vagyunk matekból, informatikából, zsírosak itt a szántóföldek, kedvező az éghajlat. A lecke fel van adva.

Egy intelligens gép születése bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Nők a gazdaságban / 2

Posted in Nincs kategorizálva /

Ha az előző bejegyzésben belevágtunk ebbe a témába, folytassuk!

———————–

Két lépés előre, egy hátra

Ezt a fejezetet Virginia Woolf egyik írását felhasználva irodalmi példákkal kezdtük. Képesek a nők egy kiváló regény, egy sikeres színdarab vagy egy magas művészi értékű költemény megírására? Virginia Woolf válasza egyértelmű: igen, ha az alkotáshoz megvannak a kellő feltételek: idő, saját szoba, iskolák, tapasztalok és élmények, kellő anyagi háttér, hogy a fontosabbakat említsük. Példákat is felidéz: Jane Austen, a három Brontë nővér, George Eliot. Milyen volt vajon a családi életük? Közülük csak ketten mentek férjhez, és egyiküknek sem született gyermeke. És mi a helyzet Virginia Woolffal? Ő férjhez ment, de neki sem volt gyereke.

Mi történt volna, ha például Jane Austen korán férjhez megy, gyors egymásutánban szül négy-öt gyereket, nyakába szakad egy növekvő vidéki háztartás és a gyereknevelés minden gondja? Vajon megszületett volna a „Büszkeség és balítélet” és a többi regény? De kereshetünk frissebb példát is: mi lett volna, ha a kiváló írónőnek, rengeteg bűnügyi regény szerzőjének, Agatha Christie-nek nem egy gyereke születik, hanem mondjuk három-négy, rögtön a pályája elején?

Lapozzunk bele a Sebők Marcell által szerkesztett „Sokszínű kapitalizmus”[1] című könyvbe. A hazai ipar fejlődésében különleges szerepet játszó személyiségek és családok történetét bemutató műben női névvel alig találkozunk. Láthatjuk néhány feleség fényképét, említés történi egyes szerencsés hazásságokról, de egyébként az olvasóban az a benyomás támad, hogy ha vállalkozásról, alkotó munkáról, gyárépítésről, üzletvezetésről, pénzügyi manőverekről volt szó, mindent a férfiak csináltak, és minden bizonnyal tényleg ez volt a helyzet.

Vannak azonban kivételek. A kötet utolsó fejezete[2] a pécsi Zsolnay családról szól. A Zsolnay-gyár alapját jelentő kőedénygyárat Zsolnay Miklós alapította 1852-ben. Tőle először Ignác nevű fia vette át, majd 1865-ben a másik fiú, Vilmos. Zsolnay Vilmos rendkívüli ember volt, a gyár az ő keze alatt vált világhírűvé. Vérbeli vállalkozót láthatunk benne, sokoldalú kísérletező embert, aki állandóan fejlesztette önmagát, a termékeit és a vállalatát, miközben puritán és takarékos életet élt. Három gyermeke született: Teréz, Júlia és Miklós. Halála után Miklós vitte tovább a céget – de mi történt a két lánnyal?

Zsolnay Vilmos lányai művelődését is fontosnak, egyfajta „kulturális befektetésnek” tekintette: magas kulturáltságú, innovatív környezetet teremtett számukra. Időt és lehetőséget kaptak tanulásra, művelődésre, olvasásra. Bécsben is tanultak, majd bekapcsolódtak a családi gyár alkotómunkájába, vezető tervezők lettek.

Teréz 1881-ben férjhez ment, de a tervezést akkor sem hagyta abba. Később évtizedekig feladta művészi ambícióit, szülei háztartásának vezetését, a gyári vendégfogadás és reprezentáció feladatait vette át (mivel a nagy forgalmat lebonyolító gyárnak rengeteg látogatója volt, köztük például Ybl Miklós és Steindl Imre, ez nem lehetett könnyű feladat), de 68-éves korától ismét tervez. A két lánytestvér közül Júlia volt az erősebb tehetség, ízlésének változása gyári korszakokat eredményezett. 1883-ban művészeti vezető lett a gyárban, később festőnőként már a maga útját járta, függetlenítette magát a családtól. Akárcsak nővére, ő is férjhez ment.

Zsolnay Teréznek öt, Júliának hat gyereke született: ők képviselik a különleges család negyedik generációját.

Képzett, művelt, világot látott, igényes alkotó munkával foglalkozó, önmagát eltartani képes nő, akinek férje és gyerekei vannak. A 19. századtól kezdődően ebből a típusból is egyre több jelent meg Magyarországon, a haladás azonban nem volt könnyű, és nem is volt egyenes vonalú. A nők képességeit és szerepét illetően nagyon különböző nézetek és álláspontok keveredtek egymással. Hogy mást ne mondjunk, 1925-ben egy későbbi képviselő és államtitkár még arról írt tanulmányt, hogy a női nem tulajdonságaival összeegyeztethetetlen az értelmiségi pálya. Mások elismerték, hogy a nők intellektuális képességeiket tekintve nem maradnak el a férfiak mögött, de úgy vélték, hogy a nő „küldetése” nem az, hogy orvos vagy ügyvéd váljék belőle, független emberként saját keresetéből éljen, hanem hogy összetartsa a családot, nevelje a gyerekeket, vezesse a háztartást, férje számára kényelmes otthont biztosítson.

A fejlődés, ha lassan is, de Magyarországon is megindult: megjelentek az első fecskék. A korábbi szépirodalmi példákhoz kapcsolódva megemlíthetjük, hogy az első nőt 1877-ben vették fel a Petőfi Társaságba, a kor legrangosabb irodalmi egyesületébe. Rendkívüli eseménynek számított, hogy 1899-ben díszdoktorrá avattak egy régésznőt, 1903-ban pedig alorvosként állami szolgálatba vették az első nőt.

A magyarországi feminizmus története a reformkorig nyúlik vissza. Nagy jelentőségű esemény volt az egyetemek kapuinak megnyitása a nők előtt a 19. század legvégén. 1895-től kezdődően a nők beiratkozhattak az egyetemek bölcsész, orvos és gyógyszerészeti karára. A 20. század elején alakult Feministák Egyesülete jelentős eredményeket ért el a nők egyenjogúsítása terén.

Sajátos fordulatokat hozott az első világháború. Mivel a férfiak háborúba mentek és rengeteg elestek vagy megsebesültek közülük, szükség volt a nők mobilizálására[3]. Tömegével jelentek meg nők a gyárakban és a hivatalokban, olyan nehéz szakmákban is, amelyekben korábban csak férfiak dolgoztak. A háborúban szerzett tapasztalatok után nehéz volt azzal érvelni, hogy a nők bizonyos pályákon egyszerűen képtelenek helytállni. 1918 végén sok nő választójogot kapott[4], ugyanakkor minden egyetemet és szakot megnyitottak előttük, a műegyetemet és a jogi kart is.

A háború után ismét változott a helyzet. Az internacionalista, vagy politikai megfontolásból annak beállított feminista mozgalom meggyengült. A férfiak visszajöttek a frontról, a nőket demobilizálták, sok állást ismét férfiak vettek át. Az 1922-ben életbe lépett új törvény alapján több százezer nő vesztette el a választójogát. Antifeminista fordulat[5] volt ez, a dolgozni, tanulni vágyó nőket megpróbálták visszaszorítani a családba, a hagyományos női szerepekbe. A Horthy-korszak elején ismét korlátozták az egyetemi tanulmányokat: 1926-ig nők csak kivételes esetben kerülhettek a budapesti orvoskarra, de női létszámkorlátozást vezettek be a jogi, a műegyetemi, a bölcsész és a hittudományi karon is. A két világháború között a jogi tanulmányok lényegében elérhetetlenek voltak a nők számára, és ezzel a felső politikai pályák is. Ne feledjük, hogy Angliában 1919-ben minden pályát megnyitottak a nők előtt.

A háborút követő fordulat és visszalépés ellenére a fejlődés nem állt meg Magyarországon sem. A nőmozgalom a kor politikai irányvonalának és erőviszonyainak megfelelően arisztokrata és nemzeti színezetet öltött, de létezett és hatott. A két háború között a középiskolai oktatás gyakorlatilag teljes egészében megnyílt a nők előtt, bár a fiúk és a lányok tanterve között voltak különbségek. 1932-ig a nők száma és aránya egyaránt nőtt a felsőoktatásban[6]. A nők foglalkoztatása is bővült, különösen a diplomások körében. Női doktorok, egyetemi magántanárok is feltűntek: 1928-tól nők is jelentkezhettek egyetemi magántanári képesítő vizsgára. Egyes foglalkozások határozottan „nőies jelleget” kezdtek ölteni. A legtöbb diplomás nő az egészségügy, az oktatás és a művészet területén jelent meg, miközben ügyvédként változatlanul nem dolgozhattak. Korabeli felmérés szerint 1937-ben 5.434 diplomás nő élt Budapesten, és 55,6%-uknak volt állása.

A visszalépések ellenére az iskolázottsági és foglalkoztatási mutatók általában javultak, a diplomás, fizetett munkát végző nő típusa egyre elfogadottabbá vált, de teljes egyenlőségről ennek ellenére nem beszélhetünk. A társadalom jókora része idegenkedett az új nőtípustól. Tudományos karrierre lehetőség volt, de a Horthy-korszakban nők egyetemi rendes tanárok és egyetemi vezetők nem lehettek. 1931-és 1941 között mindössze 5,8% volt a doktori címet szerzett nők aránya. A nők az egész korszakban rosszabbul iskolázottak voltak a férfiaknál, a munkabérük szinte mindenütt elmaradt a férfiakétól. Akik férjhez mentek, nagyrészt visszavonultak a munkavégzéstől. A törvényhozásban női képviselő csak elvétve akadt. A nemek közötti különbségek tehát szűkültek, de megmaradtak.

1932-től, valószínűleg a gazdasági válság hatására, az emancipációs mutatók ismét romlottak. A korszakot a második világháború zárta le, ami a nők számára újabb mobilizálást jelentett. Idézzük erről Márai Sándor egy 1942-ben megjelent írását:

„De a nők dolga ebben a háborúban ugyancsak rendkívüli. …A nő kénytelen a mozgósított és küzdő férfi helyére állani. Ugyanakkor az otthon minden gondja is reászakad, a család minden időszerű problémája… a nők új szerepe az életben ilyen felnőttszerep. Amiért egyes társaik az időben verekedtek, hamarább és végzetesebben következett be, mint sokan álmodták és remélték: a nő nemcsak egyenrangú társ ma az élet versenyében, hanem küzdőfél is. A jogokat, melyekért küzdöttek, megkapták, a hárem ajtajai feltárultak, a nő egyenrangú, és jogai vannak: de megkapta a kötelességek teljességét is… Az új szerep néha még nőies, néha már férfias, de mindig új, emberi szerep. A nő nem csendes házi őrangyal többé, nem is gügyögő Nóra: amiért küzdött, megkapta, sorsa teljes felelőssége az övé, mint ahogy a férfi viseli sorsa felelősségét… Most odaállanak a munkapadokhoz, melyeket a férfi, aki véres dolga után jár a világban, kénytelen volt elhagyni. Ott ülnek az irodák asztalai mellett, gyártanak fegyvert, orvosságot, aratnak és vetnek sok országban, intézik a közügyek bizonyos hányadát – s közben fél kézzel, mellékesen, övék az otthon gondjainak egésze.”[7]

[1] A könyv adatait lásd a fejezethez kapcsolódó irodalomjegyzékben.

[2] Jávor Kata munkája

[3] Erről a mobilizálásról a felső társadalmi osztály szemszögéből ad képet az akkor Temesváron élő Niamessnyné Manaszy Margit naplója: Villámlik messziről…,  Kossuth Kiadó, 2017

[4] A Károlyi-kormány választójogi törvénye alapján nem tartottak választást Magyarországon.

[5] A feminista mozgalom más országokban is meggyengült az első világháború után, második hulláma csak a hatvanas években jött el Simon de Beauvoir A második nem című könyvének megjelenésével.

[6] A két világháború közötti időszakra vonatkozó adatok forrása Papp Barbara és Sipos Balázs könyve (lásd a fejezethez kapcsolt irodalomjegyzékben).

[7] Márai Sándor: Sok a nő? Helikon Kiadó, 2012, 378-381. o.

Nők a gazdaságban / 2 bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Nők a gazdaságban

Posted in Nincs kategorizálva /

Egy új könyvön dolgozunk: tíz fejezet tíz aktuális gazdasági és vezetési témáról. Az egyik a nők helyzetéről és szerepéről fog szólni. Álljon itt a bevezető szakasza. A téma aktualitását aligha kell indokolni.

———————–

Virginia Woolf, a 20. századi angol irodalom egyik vezető alakja, esszéista, könyvkiadó, az „Orlando”, a „Mrs. Dalloway” és más híres regények szerzője 1928-ban „A nők és szépirodalom” címmel előadássorozatot tartott a Cambridge-i Egyetem két, nők számára alapított és fenntartott kollégiumában. Az előadások szövege kibővítve később könyv alakjában is megjelent, a kötet a „Saját szoba” címet kapta. Sajátosan és élvezetesen megfogalmazott regényszerű esszéről van szó, amit, bár a szerzője egyszer sem használja ezt a szót, sokan a feminizmus irodalmi programjaként értelmeznek. Való igaz: a kiváló írónő a nők intellektuális szabadságáért emel szót, nagyobb teret követel nekik az irodalomban.

Mondanivalója röviden: a nők is érnek annyit, mint a férfiak.

A könyv egyik szakaszában Shakespeare-ről olvashatunk. Milyen érdekes, írja Virginia Woolf, hogy miközben a drámaíró darabjai tele vannak rendkívüli és izgalmas női szereplőkkel, az Erzsébet-kori valóságos nőkről alig tudunk valamit.

A 16. század az angol irodalom fénykora volt, Shakespeare-é mellett más fantasztikus nevekkel: Christopher Marlowe, John Fletcher, Francis Bacon, Ben Jonson, Sir Walter Raleigh, Thomas Kyd… Miközben e szerzők többsége nem a leggazdagabb társadalmi körökből érkezett, sikerült egy teljesen új irodalmi kultúrát teremteniük. De hol vannak a női szerzők?

A tehetségen kívül mire volt még szüksége Shakespeare-nek rendkívüli életműve megalkotásához? – teszi fel a kérdést Virginia Woolf. A családja nem volt gazdag, de az anyja örökölt egy kis vagyont. A fiatal Shakespeare valószínűleg iskolába járt, ahol elsajátíthatta a nyelvtan szabályait és latint is tanulhatott. Kalandos évek után Londonba ment szerencsét próbálni, ott közel került a színházi élethez. Kezdetben lovakat őrzött a bejáratnál, később azonban beljebb került, színész és szerző lett belőle. A legjobb helyen sajátíthatta el a színházcsinálási szakmát. A színház mozgalmas hely, mindenféle népek megfordulnak benne, érdekes emberekkel lehet ott találkozni. London akkor már a világkereskedelem egyik központja volt, kétszázezer ember élt a falai közt összezsúfolva. A színészetből és a drámaírásból nem lehetett meggazdagodni, de meg lehetett belőle élni. Tehetség, iskola, színes és sokoldalú tapasztalatok, élményekben gazdag környezet, példaképek, anyagi függetlenség – ebben áll a titok.

De hol vannak a kor női írói? Virginia Woolf érdekes gondolatkísérletet javasol: tételezzük fel, hogy Williamnek volt egy hasonlóképpen tehetséges húga, tele kalandvággyal, kíváncsisággal, képzelőerővel. Hiába minden: őt akkor és ott nem küldték volna iskolába. Nem találkozhatott volna ókori szerzőkkel, nem ismerhette meg a mondavilágot. Otthon egy perc nyugta sem lehetett, éjjel nappal elfoglalták volna házimunkával: főzéssel, mosással, varrogatással. Ha valahogy mégis magtanul írni, és papírra vet egy történetet vagy verset, kinevetik. Jóval a huszadik életéve előtt férjhez kell mennie: új háztartás, majd jönnek sorban a gyerekek. Ha megszökik, Londonba megy, aligha tudott volna ott megélni, színházi pályáról pedig nem is álmodhatott. Shakespeare húga esélytelen lett volna az irodalmi életben: az irodalom a férfiak játszótere volt. Műveikben sok nő szerepelt, de a nőkről is férfiak írtak.

Tanulás, élmények, anyagi függetlenség, szabadidő, saját szoba – ez kellett volna a tehetséges nőknek, de Erzsébet korában ezt nem kapták meg – vonja le a következtetést Virginia Wolf. Ezek hiányoztak, nem a tehetség. A női irodalmi tehetség csak később, a 18-19. században tört utat magának. Nehéz harc volt ez, hiszen a nőket még a 19. században sem bátorították alkotásra, művészi pályára, a férfiak részéről leginkább letorkolásra és gúnyra számíthattak: nem értesz hozzá, képtelen vagy rá, nem éred fel ésszel, nem neked való, más dolgod van! A nők mégis utat törtek az irodalomban, a középosztálybeli nők írni kezdtek, a 18. században szabályos szellemi pezsgés indult meg a köreikben, társalogtak, alkottak, fordítottak, egyesek már pénzt is kerestek irodalommal. Jött Jane Austen, George Eliot[1], jöttek a Brontë-nővérek…

2017-ben a Bank of England új tízfontos bankjegyet hozott forgalomba, amin Jane Austen portréja látható.

A tehetséges, alkotó nők tehát megjelentek az irodalomban. De mi a helyzet a többiekkel?

Ha-Joon Chang, a Cambridge-i  Egyetem intézményi közgazdaságtannal foglalkozó kutatója „23 dolog, amit nem mondtak el neked a kapitalizmusról” című könyvében[2] olvasható egy érdekes fejezet az innovációk gazdasági és társadalmi következményeiről. Vajon mi volt nagyobb hatással az életünkre, teszi fel a kérdést a szerző: a mosógép vagy a számítógép? A kérdésben a mosógép tulajdonképpen szimbólum: a háztartások vízvezetékkel való ellátását és gépesítését jelképezi. Az elektromos mosógépek, a többi háztartási géppel együtt a 20. század első évtizedeiben jelentek meg és terjedtek el a tömegtermelésre beálló modern gyáriparnak és a fejlődő infrastruktúrának köszönhetően. A mosás tipikus női feladat volt. Becslések szerint kb. 15 kilónyi szennyes ruha kimosása vízvezeték és mosógép nélkül négy munkaórát igényelt. Egy közönséges (még nem automata) mosógép ezt az időt 40 percre csökkentette, vagyis nagyjából hatszorosára növelte a mosási munka termelékenységét. A vasalás, a porszívózás, a főzés, a fűtés, a varrás tekintetében a gépesítés hasonló eredményeiről lehet beszámolni. A gépesítés tömeges volt, az olcsó háztartási gépeket milliószám vásárolták az emberek.

A rendkívüli időmegtakarítás alapjaiban változtatta meg a nők életét, és ezáltal a férfiakét is. Ami a legfontosabb: a korábbinál sokkal több nő jelent meg a munkaerőpiacon és vállalt valamilyen állást. Például az Amerikai Egyesült Államokban a 19. század végén a 35-44 év közötti nőknek csupán néhány százaléka dolgozott a saját háztartásán kívül, mára viszont ez a mutató megközelíti a 80%-ot. Radikálisan átalakult a nők foglalkoztatási szerkezete is, hiszen a korábbinál sokkal kevesebb házicselédre volt szükség. A kereső foglalkozás, az önfenntartás lehetősége megemelte a nők családi és társadalmi státusát. Egy dolgozó nő számára a válás már nem jelentett valamilyen végzetes tragédiát, hiszen meg tudott állni a saját lábán, kiléphetett egy rossz házasságból, vagy dönthetett úgy is, hogy nem megy férjhez. Több pénz áramlott a nők oktatásába, miközben a gyerekvállalási hajlandóság csökkent. Hatalmas tömegű friss munkaerő megjelenése a háztartásokon kívül, a nők helyzetének, státusának radikális megváltozása, a családok, a demográfiai trendek átalakulása: több ez, mint amit a számítógép és az internet eddig produkálni tudott – vonja le a következtetést Ha-Joon Chang.

Az elmondottak alapján úgy tűnhet, hogy a nők gazdasági és társadalmi helyzetét illetően angliai I. Erzsébet korától napjainkig egyenletesen emelkedő trendről van szó, ami hamarosan le is zárul a teljes nemi egyenjogúsággal és egyenlőséggel. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű és egyértelmű: ami távolról egyenletes emelkedésnek látszik, az közelebbről szakadozott és ellentmondásos, nyitott kérdésekkel teli.

[1] A George Eliot álnév, az írónő valódi neve Mary Anne Evans volt.

[2] A könyv adatait lásd a fejezethez tartozó irodalomjegyzékben.

Nők a gazdaságban bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Egy PhD kurzus következő foglalkozására készülök éppen. A kurzus a vállalkozói szektorral foglalkozik, a következő órán pedig a vállalkozási lehetőségek felmerüléséről lesz szó. A hallgatóknak a technológiai forradalmakról, innovációs ciklusokról adtam fel, illetve ajánlottam olvasmányokat.

Az ilyen forradalmak elején különösen élénk a vállalkozói világ, nyüzsög és pezseg minden, sokan igyekeznek kihasználni az új lehetőségeket. Azt fogjuk majd elemezni, hogy működik a fellendülés-kifulladás (boom and bust) ciklus a vállalkozói szférában.

Múltbeli példa sok van (lásd pl. biotechnológia), de órákra készülve mindig igyekszem friss példákat is keresni. A legfrissebb Businessweek számban találtam is egyet. Rövid cikkről van szó: pár mondat és két grafikon az egész. Az első grafikonon azt látjuk, hogy 2008 óta az egyes negyedévekben hányszor fordult elő a “mesterséges intelligencia” elnevezés az aktuális befektetői jelentésekben és prezentációkban. A görbe az elmúlt két-három évben meredeken emelkedett fölfelé, legutóbb háromszoros volt a növekedés egy év alatt. Röviden: egyre többen állítják magukról, hogy közük van a mesterséges intelligenciához, és ez nyilván a vállalkozói szférára is kihat. Jól látszik, hogy elindult a “boom”, aztán majd meglátjuk, hogy lesz-e “bust” is, és ha igen, milyen.

A másik grafikonból kiderül, hogy a leginkább az információtechnológiai cégek beszélnek a mesterséges intelligenciáról, ami nem meglepő. Arányát tekintve a pénzügyi szektor a második (fintech, fintech…) a “consumer discretionary” (auto, hotel, étterem, vagyis minden olyan fogyasztási cikk és szolgáltatás, ami nélkül jól meg lehet lenni), a harmadik a gyártás. Az egészségügy aránya ebben az említés-mezőnyben mindössze 3%, ami talán meglepő egy kicsit. Kíváncsi vagyok, mi lesz a hallgatók véleménye.

 

Bemelegít: mesterséges intelligencia bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Az idei közgazdasági Nobel-díjat Richard Thaler kapta. Amerikai professzor, a viselkedési közgazdaságtan képviselője, aki a nagyközönség számára is ír közérthető könyveket. Felismerései az irracionális emberi viselkedést bizonyítják: sajnos vagy nem sajnos, de nem vagyon olyan racionálisak, mint ahogy a klasszikus közgazdaságtan feltételezi rólunk.

A Nobel-díj kapcsán Thalerről megjelent egy rövid méltatás a The Economist hasábjain. Ismertetik a munkásságát, fontosabb felismeréseit, nézeteit. A vége felé jön egy érdekes mondat: “These insights – that people care about fairness, find self-control hard and hate losing what they already have – may seem trivial outside the strange world of economics.” Igen, így igaz: az, hogy nem vagyunk (teljesen) racionálisak, mindenféle érzelmeink, reflexeink, előítéleteink, szokásaink vannak, bizony teljesen triviális mindazoknak, akik gazdálkodnak, vezetnek, emberekkel egyezkednek, ezzel a felismeréssel aligha lehet őket meglepni, ezzel ébrednek, ez a kenyerük, éjszaka ez motoszkál a fejükben. Az viszont tiszetelre méltó, hogy valaki “from the strange world of economics” elismeri, hogy ilyen a világ, ez a valóság, ez van.

“The strange world of economics” bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva