Nyári bohóság

Kategória: Nincs kategorizálva /

Könnyű nyári kis színes Kevin Kelly technológiai trendekkel foglalkozó vadonatúj könyvéből (előrendeltem, az Amazon most szállította le a Kindle-változatot). Kelly mellesleg a Wired magazin alapító-szerkesztője, valamint az igazán szerény című Whole Earth Review kiadó-szerkesztője. A könyvben felidézi, mit írt 1994-ben (!) a Time magazin az internetről: “It was not designed for doing commerce, and it does not gracefully accommodate new arrivals.”

Egy másik idézet a Newsweek egyik 1995-ös (!!!, ekkor ment tőzsdére a Netscape, a Navigator böngésző szülőanyja) szalagcíme: “The Internet? Bah!”. (A Bah!-ot talán így lehetne fordítani: Piha!) A cikk szerzője szerint az internetes vásárlás és az internetes közösségépítés nem több képzelgésnél, aminek semmi köze sincs a józan észnek. Majd kijelenti: “The truth is no online database will replace your newspaper.” Mármint replace Newsweek… Nicholas Negroponte (MIT Media Lab) véleményén ironizál, aki szerint eljön az idő, amikor könyveket és újságokat veszünk az interneten.

El is jött. Hát igen, mondhatnánk, ilyenek ezek az újságírók, gátlástalanul befolyásolják a közvéleményt, azt hiszik, hogy mindent tudnak, pedig nem látnak tovább az orruknál. Csakhogy a Newsweekben megjelent cikket nem újságíró írta, hanem egy neves asztrofizikus és hálózati szakértő. Hát kérem, ennyit a szakértői vélemények és úgy általában az előrejelzések pontosságáról.

Amúgy esős nyarunk van.

 

Hozzászólások (0)

Nyugat

Kategória: Nincs kategorizálva /

A múlt hét legvégén lezártam a tavaszi-nyári MBÁ-s vállalkozási kurzusomat. Nyolcszor három óra, benne egy vállalatlátogatás és egy üzleti tervezési gyakorlat.

Az utolsó foglalkozáson meghívott vendégek jelenlétében kiscsoportos prezentációkat hallgattunk meg. Minden csapat előadta a maga elképzelését arról, hogyan valósítaná meg azt az ötletet, amit még a kurzus elején kellet kiválasztania. Nem meglepő, hogy az idei hatból két csapat fantáziáját a megosztás gazdasága ragadta meg: olyan platformot építeni, ahol vevők és eladók találkozhatnak, ahol könnyen és gyorsan lebonyolíthatják az ügyleteiket, a platform fenntratója pedig valamilyen díjat szed ezért. A hatból egyetlen olyan üzlet sem akadt, amelyiknek ne lenne valamilyen direkt köze a modern informatikához – de ebben sincs semmi meglepő.

Apropó vállalkozás: éppen Móricz Zsigmond naplójának harmadik kötetét olvasom. Ezek az összegyűjtött és a friss kötetben gondosan tálalt feljegyzések a harmincas évek elején születtek. Móricz ekkor a Nyugat vezetője és egyben tulajdonosa volt, vagyis röviden: vállalkozó, művészeti-irodalmi vállalkozó. A naplóbejegyzések sora valóságos esettanulmány: költségvetések, stratégiai és taktikai elképzelések, tárgyalási beszámolók, személyes felismerések és rádöbbenések sorjáznak egymás után.

Az író elhatározza, hogy a könyvelést is megtanulja: az alapszabályokat órák alatt megérti, a “kreatív könyvelés” furfangjaival azonban nem tud megbarátkozni. Döbbenten tapasztalja, hogy a számvitel tulajdonképpen fikció, szépirodalom. Lasson jön a felismerés: a pénz a lényeg, a pénzáramlás: mit adunk ki, mit veszünk be, mit mutat az egyenleg, mennyi pénz van a kasszában, ki tudjuk-e fizetni az esedékes tartozásainkat, számíthatunk-e személyes jövedelemre. A vállalkozás fenntartásával és fejlesztésével kapcsolatos elképzelések kifejezetten modernek: diverzifikálni kell, építeni és hasznosítani kell a márkát, profi marketingre van szükség, szegmentálni kell a piacot, innovációkat kell elindítani, csökkenteni kell a rezsit, kritikus tömeget kell elérni, és így tovább. Tudásalapú vállalkozás a régi világból, a számítógép előtti korból. A kormánynál Móricz Zsigmond.

Hozzászólások (0)

És most mit szólna?

Kategória: Nincs kategorizálva /

Az Uber távozásáról nyilván sokat fogunk még vitatkozni mindenfelé. A történelmi hűség kedvéért a magam részéről idemásolom azt a teljes cikket, amit pár hete a Figyelőnek írtam a megosztás gazdaságáról. Íme.

………………..

Mit szólna Coase?

Bőgel György

CEU Business School

 

Ronald Coase, brit közgazdász nemrég halt meg, nem sokkal a 103. születésnapja előtt. Bár szegény családba született, tehetségének és szorgalmának köszönhetően a legjobb iskolákban tanulhatott. Pályája csúcsát az 1991-ben elnyert Nobel-díj jelentette. Sokatlanul kis számú akadémiai tanulmányt publikált, és pályatársaival ellentétben írásaiban kevéssé támaszkodott a matematikára.

A harmincas évek elején egy ösztöndíjnak köszönhetően az Amerikai Egyesült Államokba is eljutott, ahol olyan vállalatokat tanulmányozott, mint a Ford és a General Motors. Ekkor már jó ideje létezett a Szovjetunió és a centralizált tervgazdaság. Leninnek az a tétele, hogy a szovjet gazdaság egyetlen nagy gyárként irányítható, élénk vitát váltott ki szakmai körökben. Coase látta és tapasztalta, hogy az általa meglátogatott vállalatok hatékonyan és eredményesen működtethetők központilag tervezett, a „tudományos vezetés” eszközeivel irányított szervezetekként. Miért vannak alkalmazottak, miért nem lehet minden ember magánvállalkozó? Miért léteznek vállalatok egyáltalán, miért nem a piac koordinál és szabályoz minden gazdasági tevékenységet? – tette fel a kérdést magának olyan közgazdászként, aki Adam Smith „láthatatlan kéz”-elméletén nevelkedett.

Válaszát egy nagy hatású cikkben fogalmazta meg, ami „A vállalat természete” címmel 1937-ben került a szélesebb közönség elé, és amire évtizedekkel később Nobel-bizottság laudációja is kiemelkedő szakmai teljesítményként hivatkozott. Vállalatok a tranzakciós költségek miatt léteznek, állapította meg Coase. A piaci szabályozás és koordináció költségekkel jár: vevők és eladók nehezen találnak egymásra; ha mindenki önálló piaci szereplő lenne, rengeteg szerződést kellene kötni és betartatni, és így tovább. A piaccal szemben a vállalat az alternatíva, a gyakorlat pedig azt mutatja, hogy sok esetben versenyképes alternatíva, de persze nem korlátlanul. Vállalatok alapításával és működtetésével a piaci modell költségeinek egy részét meg lehet takarítani. A közgazdaságtan ismert modelljeit használva a gazdaság szereplői eldönthetik, hogy melyik megoldást választják a termelés szervezésére, illetve adott helyzetekben a verseny választja ki az életképesebbet. Ha a döntési tényezők adottak, kialakul, hogy a piaccal szemben hol versenyképesek a vállalatok és azok meddig terjeszkedhetnek.

Mivel a tranzakciós költségek térben és időben változnak, különböző iparágakban eltérő és időről időre átalakuló arányok rajzolódnak ki a két világ között. Érdekes és fontos téma ez a közgazdaságtudományon belül; Coase írása csak az első fecske volt egy új irányzatban, kutatói példáját hamarosan mások is követték.

Coase, ha élne, bizonyára érdeklődéssel figyelné az Uber, az Airbnb, a Lending Club és társaik látványos piaci karrierjét. E cégek együttesét „sharing economy”-ként, magyarul megosztáson alapuló gazdaságként szokták emlegetni, pedig ez az elnevezés félrevezető. A hagyomány szerint Szent Márton önzetlenül megosztotta köpenyét egy koldussal – a felsoroltak esetében erről egyáltalán nincs szó, ezek a cégek bizony kőkemény, nyereségre törő üzleti vállalkozások. Tudjuk, hogy ahol megjelennek – márpedig egyre több helyen megjelennek – vihart kavarnak. Ebből a szempontból az Uber példája a legismertebb: a cég a világ számos pontján háborúban áll a hagyományos taxivállalatokkal, önkormányzatokkal, szabályozó szervezetekkel, adóhivatalokkal. Nem sokkal jobb a helyzet az Airbnb esetében sem: működésüket nemrég Berlinben gyakorlatilag betiltották, mivel annyira eredményesnek bizonyultak a magánlakások kiadásában, hogy a városban nem lehetett elfogadható áron albérlethez jutni. A bankok a „peer-to-peer lending”, vagyis a hagyományos pénzintézetek kiiktatásával pénzt közvetítő cégek működését figyelik gyanakodva, amire van is okuk, elég ránézni a forgalmi adatok exponenciálisan emelkedő görbéjére.

Az úgynevezett megosztásos üzleti modell kétségtelenül érdekes. Az ebbe a kategóriába tartozó cégek tulajdonképpen elektronikus piacterek, tranzakciós platformok: a kiválasztott szektorban találkozóhelyet biztosítanak a kereslet és a kínálat képviselőinek, segítik a megállapodások megkötését és a tranzakciók lebonyolítását, a piaci egyensúly kialakulását. Nincs autóflottájuk, nem építenek szállodákat, nem gyűjtenek betéteket, nincs épületük, pultjuk, árukészletük. Azt sem könnyű megmondani, hogy hol is vannak tulajdonképpen. Az Airbnb székhelye például San Franciscóban van, de közel kétszáz országban kínál szállást, a díjak egy írországi pénzügyi központba futnak be, miközben a cégnek két leányvállalata is van Jersey szigetén (minden bizonnyal adózási megfontolásokból).

Elektronikus, mondhatnánk „légnemű” voltának köszönhetően a modell rendkívül gyorsan el- és kiterjeszthető. Az alapszoftvert egyszer kell megírni, utána némi adaptálással és fazonigazítással korlátok nélkül átvihető egy másik országba vagy szektorba. A felhasználó örülnek a kedvező áraknak, a piactér olajozott működésének. Sokan ismerik fel, hogy szállítókként, eszköztulajdonosokként, szolgáltatókként megjelenhetnek ezeken a platformokon, jövedelemre tehetnek szert, a hosszú válság pedig tömegeket kényszerített arra, hogy pénzt csináljanak mindenből: a lakásukból, az autójukból, a megtakarított jövedelmükből, a konyhájukból. A lassan ébredő hagyományos versenytársak és a hivatalok természetesen megpróbálják elérni, hogy újak és régiek azonos szabályok szerint játsszanak, és ebben nagyrészt igazuk is van. A csata folyik, váltakozó szerencsével.

De mit szólna ehhez az egészhez a fiatal Ronald Coase, a vállalatok természetéről szóló klasszikus közgazdasági tanulmány szerzője?

Valószínűleg azt mondaná: az általam kidolgozott gondolkodási keret erre a helyzetre is érvényes. Amit magunk előtt látunk, nem más, mint a piaci és a vállalati modell versenyének szélsőséges példája. Az Uber, az Airbnb és a többi, elektronikus piactereket, tranzakciós platformokat működtető cég a piaci modellt képviseli, velük szemben pedig a hagyományos vállalatok állnak a maguk alkalmazottaival, eszközparkjával, funkcióival és hiererchiájával. Elektronikus piacterek persze már a kilencvenes években is voltak, de a digitális technológiák korabeli színvonalán nem voltak eléggé hatékonyak. Most viszont van felhő, okostelefon, precíz GPS, szinte korlátlan adatfeldolgozási kapacitás, gyors és megbízható adattovábbítás. Ezekkel meg lehet olajozni a piacot, csökkenteni lehet a tranzakciós költségeket. Az újfajta piactér szemlátomást hatékonyan betölti a feladatát: villámgyorsan összehozza a vevőket és az eladókat, egyszerűen lebonyolíthatók rajta a tranzakciók, a mindenkori helyzethez tudja igazítani a kondíciókat, egyensúlyt tud teremteni, erőforrásokat, kapacitásokat tud elosztani és koordinálni.

Röviden: a piaci modell modern technológiával felfegyverkezve heves ostrom alá vette a vállalatit. Nem először teszi ezt. Amikor a fiatal Ronald Coase Amerikába utazott, olyan nagyvállalatokat látogathatott meg, amelyek szinte teljesen önellátóak voltak, mindent házon belül csináltak. Henry Ford például a múlt század húszas éveiben nagy telepet alapított Dél-Amerikában, az Amazonas végeláthatatlan őserdejében, természetes gumi előállítása és feldolgozása céljából. A világ nagyot fordult azóta, a technológiai fejlődés hatására az önellátásra épülő, sokfunkciós, hierarchikus modell súlyos sebeket kapott, bomlani kezdett. Jött a kilencvenes évek kiszervezési hulláma, a mostani fejlemények pedig egyes területeken már kihalással fenyegetik a hagyományos vállalati modellt.

Mindazonáltal jó akadémikushoz illően Coase valószínűleg óvatosságra intene bennünket. A csata még nem dőlt el, mondaná. A régiek mindig nehezebben alkalmazkodnak az újaknál, de a pozícióikat nem fogják egykönnyen feladni. Ha okosan használják, az új technológia őket is segítheti. Jöhetnek még meglepetések.

Hozzászólások (0)

Kaland

Kategória: Nincs kategorizálva /

A SzEK.org múlt évi konferenciája egyik nyitószámaként elmeséltem a népes hallgatóságnak első internetes vásárlásom történetét.

Ugorjunk vissza a kilencvenes évek végére! Egy hirtelen ötletnek engedelmeskedve (úgy emlékszem, valamilyen fogadást kötöttem önmagammal, és megnyertem) felkerestem egy patinásnak tűnű skót kereskedő honlapját, és rendeltem tőlük egy golfütőt három golflabdával. Némi elektronikus levelezés után (tisztázniuk kellett, hogy az OTP valóban létezik, a bankkártyám megfelel a kívánalmaknak) örvendezve értesítettek, hogy a cucc már postán van. (Nem kizárt, hogy én voltam az első közép-kelet-európai ügyfelük.)

Nagyjából két hét múlva kis cédulát találtam a postaládámban. Csomagot kaptam a ködös Királyságból, menjek el érte a Józsefvárosi pályaudvarra. Hogy miért pont oda, azt akkor értettem meg, amikor már ott voltam: ott volt a vámhivatal. A vámról teljesen megfeledkeztem, eszembe sem jutott, hogy az én ütőmet és a három kicsi fehér labdát el fogják vámolni. Na ja, akkor mi még nem voltunk tagjai az Európai Uniónak. Keresgéltem egy kicsit a lepukkant pályaudvar pláne lepukkant folyosóin, majd kikötöttem egy unatkozó vámügyintéző irodájában, akit szemlátomást felvidított a megjelenésem: végre valami érdekes, ilyen felszereléssel még nem volt dolga, nahát! Értelmes emberek módjára megbeszéltük, mennyi lehet itt a vám, megegyezetünk valamilyen kölcsönösen elfogadható összegben, én leszurkoltam a pénzt, ő adott egy bizonylatot, majd eme érdekes tapasztalattal gazdagabban hazaindultam Újpestre, mert akkor ott laktunk.

Kaland volt ez a javából: önfogadás, világháló, e-bolt, drótposta-üzenetek Skóciából és vissza, izgalmas várakozás, kalandtúra a Józsefvárosi pályaudvaron, mindezt azért, mert még nem voltunk tagjai az Uniónak.

Elmeséltem tehát tavaly ezt a történetet, jól szórakoztunk rajta a közönséggel, és minden bizonnyal eszünkbe sem jutott, hogy a helyzet meglepően rövid időn belül megfordulhat. Mert megfordult, a britek pár napja kiszavazták magukat. Most az a kérdés, megvan-e még egyáltalán a Józsefvárosi pályauvar, mert lehet, hogy rövidesen ismét szükség lesz rá. Hacsak a skótok bent nem maradnak valahogy.

Hozzászólások (0)

Szekerek és táborok

Kategória: Nincs kategorizálva /

Ma reggel arra ébredtem, hogy a britek többsége az Európai Unióból való kilépésre szavazott. (Legyünk korrektek: nem a britek többsége, hanem azoké, akik elmentek szavazni.) A világhálót pillanatok alatt ellepték a kommentárok, az elemzések és a jövőre vonatkozó találgatások. A köd még sűrű, várni kell néhány hetet, amíg felszáll, és kiderül mi is történik valójában, mire számíthatunk.

Nyilván rengetegen próbálnak a hálóról tájékozódni, ahol sok mindent találhatnak, hideget és meleget, kéket és sárgát, sötétet és világosat, ilyen oldalit és olyan oldalit. A reakciók és vélemények szélsőséges megosztotsága nyilvánvaló, a publikált szavazási statisztikákból például jól látszik a brit társadalmon végighúzódó generációs szakadék.

Régóta folyik a vita arról, hogyan hat a világháló az emberek nézeteire és állásfoglalásaira. Kezdetben azt hittük, hogy a korlátlan véleménnyilvánítás és kommunikáció közelebb hozza egymáshoz az embereket: mindenki többet fog tudni az övével szemben álló véleményekről és álláspontokról, gyümölcsöző vita alakul ki, a szélsőségek meggyengülnek, a vélemények a pro és kontra érvek hatására középre tendálnak. A valóságban ennek inkább az ellenkezője történik: a világháló ilyen vagy olyan használói gyorsan megtalálják a hasonló nézeteket valló embereket és médiumokat. Beépülnek abba a körbe, ahol otthon érzik magukat, ahol a komfortzónájukon belül maradhatnak, nem mozdulnak ki onnan, nem néznek körül. Elsősorban megerősítést keresnek, nem új látószögeket, saját nézeteiket megkérdőjelező érveléseket, értelmes, ésszerű megegyezésre törekvő vitákat. Szekértáborokba tömörülnek, a kékek kékebbek lesznek, a sárgák sárgábbak. A táborok egy része lokális marad, egyesek viszont növekedni kezdenek, határokat lépnek át, globalizálódnak.

Hozzászólások (0)

Most jó lenni közgazdásznak

Kategória: Nincs kategorizálva /

Érdekes adatok egy gazdasági magazinban. Hogyan változott a közgazdászok foglalkoztatása az amerikai vállalatoknál? A keresletnek volt egy fellendülési időszaka az ötvenes és a hatvanas években, amikor a cégek azt remélték, hogy ökonometriai modelljeik segítségével a közgazdászok előre tudják jelezni a gazdasági ciklusokat. Ma ismét közgazdász-konjunktúra van, de az elvárás megváltozott: a munkaadók termékeik fejlesztéséhez, a felhasználói/vásárlói élmény javításához várnak segítséget.

Miért kell közgazdász ezekhez? Azért, mert a Big Data korszakában járunk, ömlik az adat mindenfelől, és ez a rengeteg adat lehet a kulcs az emberek viselkedésének pontosabb megértéséhez. A közgazdász ebben a képben gazdasági ismeretekkel felvértezett adatelemző, modellező.

Az elmúlt öt évben a vállalatoknál foglalkoztatott közgazdászok száma megduplázódott – olvasom az amerikai magazinban. A Facebook adattudós csapatában például 25 dokori fokozattal rendelkező közgazdász ügyködik, de ez semmi az Amazonhoz képest, nekik ugyanis 60 van és még szívesen felvennének vagy két tucatot, persze nyilván nem akárkit.

Mit kell az ilyen adatelemző-közgazdászoknak kideríteniük? Például azt, olvasom a lapban, hogy egy detroiti lakásvásárló hajlandó-e többet fizetni egy szép otthonért, ha sok olyan barátja van a Facebookon, akik népszerű városok drága negyedeiben laknak. De itt van egy másik megfejtendő kérdés: hogyan hat az esős időjárás az Uber-sofőrök aktivitására? Felejtsük el a gazdasági ciklusokat, foglalkozzunk azzal, hogy a következő percben kinek küldjük valamilyen jól célzott marketing-üzenetet: csak most, csak neked…

Hozzászólások (0)

Tényleg, mit szólna?

Kategória: Nincs kategorizálva /

A múlt heti Figyelőben megjelent egy cikkem a megosztáson alapuló gazdaságról, “Mit szólna Coase?” a címe. Idemásolom az elejét.

————-

Ronald Coase, brit közgazdász nemrég halt meg, nem sokkal a 103. születésnapja előtt. Bár szegény családba született, tehetségének és szorgalmának köszönhetően a legjobb iskolákban tanulhatott. Pályája csúcsát az 1991-ben elnyert Nobel-díj jelentette. Sokatlanul kis számú akadémiai tanulmányt publikált, és pályatársaival ellentétben írásaiban kevéssé támaszkodott a matematikára.

A harmincas évek elején egy ösztöndíjnak köszönhetően az Amerikai Egyesült Államokba is eljutott, ahol olyan vállalatokat tanulmányozott, mint a Ford és a General Motors. Ekkor már jó ideje létezett a Szovjetunió és a centralizált tervgazdaság. Leninnek az a tétele, hogy a szovjet gazdaság egyetlen nagy gyárként irányítható, élénk vitát váltott ki szakmai körökben. Coase látta és tapasztalta, hogy az általa meglátogatott vállalatok hatékonyan és eredményesen működtethetők központilag tervezett, a „tudományos vezetés” eszközeivel irányított szervezetekként. Miért vannak alkalmazottak, miért nem lehet minden ember magánvállalkozó? Miért léteznek vállalatok egyáltalán, miért nem a piac koordinál és szabályoz minden gazdasági tevékenységet? – tette fel a kérdést magának olyan közgazdászként, aki Adam Smith „láthatatlan kéz”-elméletén nevelkedett.

Válaszát egy nagy hatású cikkben fogalmazta meg, ami „A vállalat természete” címmel 1937-ben került a szélesebb közönség elé, és amire évtizedekkel később Nobel-bizottság laudációja is kiemelkedő szakmai teljesítményként hivatkozott. Vállalatok a tranzakciós költségek miatt léteznek, állapította meg Coase. A piaci szabályozás és koordináció költségekkel jár: vevők és eladók nehezen találnak egymásra; ha mindenki önálló piaci szereplő lenne, rengeteg szerződést kellene kötni és betartatni, és így tovább. A piaccal szemben a vállalat az alternatíva, a gyakorlat pedig azt mutatja, hogy sok esetben versenyképes alternatíva, de persze nem korlátlanul. Vállalatok alapításával és működtetésével a piaci modell költségeinek egy részét meg lehet takarítani. A közgazdaságtan ismert modelljeit használva a gazdaság szereplői eldönthetik, hogy melyik megoldást választják a termelés szervezésére, illetve adott helyzetekben a verseny választja ki az életképesebbet. Ha a döntési tényezők adottak, kialakul, hogy a piaccal szemben hol versenyképesek a vállalatok és azok meddig terjeszkedhetnek.

Mivel a tranzakciós költségek térben és időben változnak, különböző iparágakban eltérő és időről időre átalakuló arányok rajzolódnak ki a két világ között. Érdekes és fontos téma ez a közgazdaságtudományon belül; Coase írása csak az első fecske volt egy új irányzatban, kutatói példáját hamarosan mások is követték.

Coase, ha élne, bizonyára érdeklődéssel figyelné az Uber, az Airbnb, a Lending Club és társaik látványos piaci karrierjét. E cégek együttesét „sharing economy”-ként, magyarul megosztáson alapuló gazdaságként szokták emlegetni, pedig ez az elnevezés félrevezető. A hagyomány szerint Szent Márton önzetlenül megosztotta köpenyét egy koldussal – a felsoroltak esetében erről egyáltalán nincs szó, ezek a cégek bizony kőkemény, nyereségre törő üzleti vállalkozások. Tudjuk, hogy ahol megjelennek – márpedig egyre több helyen megjelennek – vihart kavarnak. Ebből a szempontból az Uber példája a legismertebb: a cég a világ számos pontján háborúban áll a hagyományos taxivállalatokkal, önkormányzatokkal, szabályozó szervezetekkel, adóhivatalokkal. Nem sokkal jobb a helyzet az Airbnb esetében sem: működésüket nemrég Berlinben gyakorlatilag betiltották, mivel annyira eredményesnek bizonyultak a magánlakások kiadásában, hogy a városban nem lehetett elfogadható áron albérlethez jutni. A bankok a „peer-to-peer lending”, vagyis a hagyományos pénzintézetek kiiktatásával pénzt közvetítő cégek működését figyelik gyanakodva, amire van is okuk, elég ránézni a forgalmi adatok exponenciálisan emelkedő görbéjére.

Az úgynevezett megosztásos üzleti modell kétségtelenül érdekes. Az ebbe a kategóriába tartozó cégek tulajdonképpen elektronikus piacterek, tranzakciós platformok: a kiválasztott szektorban találkozóhelyet biztosítanak a kereslet és a kínálat képviselőinek, segítik a megállapodások megkötését és a tranzakciók lebonyolítását, a piaci egyensúly kialakulását. Nincs autóflottájuk, nem építenek szállodákat, nem gyűjtenek betéteket, nincs épületük, pultjuk, árukészletük. Azt sem könnyű megmondani, hogy hol is vannak tulajdonképpen. Az Airbnb székhelye például San Franciscóban van, de közel kétszáz országban kínál szállást, a díjak egy írországi pénzügyi központba futnak be, miközben a cégnek két leányvállalata is van Jersey szigetén (minden bizonnyal adózási megfontolásokból).

Elektronikus, mondhatnánk „légnemű” voltának köszönhetően a modell rendkívül gyorsan el- és kiterjeszthető. Az alapszoftvert egyszer kell megírni, utána némi adaptálással és fazonigazítással korlátok nélkül átvihető egy másik országba vagy szektorba. A felhasználó örülnek a kedvező áraknak, a piactér olajozott működésének. Sokan ismerik fel, hogy szállítókként, eszköztulajdonosokként, szolgáltatókként megjelenhetnek ezeken a platformokon, jövedelemre tehetnek szert, a hosszú válság pedig tömegeket kényszerített arra, hogy pénzt csináljanak mindenből: a lakásukból, az autójukból, a megtakarított jövedelmükből, a konyhájukból. A lassan ébredő hagyományos versenytársak és a hivatalok természetesen megpróbálják elérni, hogy újak és régiek azonos szabályok szerint játsszanak, és ebben nagyrészt igazuk is van. A csata folyik, váltakozó szerencsével.

De mit szólna ehhez az egészhez a fiatal Ronald Coase, a vállalatok természetéről szóló klasszikus közgazdasági tanulmány szerzője?

Valószínűleg azt mondaná: az általam kidolgozott gondolkodási keret erre a helyzetre is érvényes. Amit magunk előtt látunk, nem más, mint a piaci és a vállalati modell versenyének szélsőséges példája. Az Uber, az Airbnb és a többi, elektronikus piactereket, tranzakciós platformokat működtető cég a piaci modellt képviseli, velük szemben pedig a hagyományos vállalatok állnak a maguk alkalmazottaival, eszközparkjával, funkcióival és hiererchiájával. Elektronikus piacterek persze már a kilencvenes években is voltak, de a digitális technológiák korabeli színvonalán nem voltak eléggé hatékonyak. Most viszont van felhő, okostelefon, precíz GPS, szinte korlátlan adatfeldolgozási kapacitás, gyors és megbízható adattovábbítás. Ezekkel meg lehet olajozni a piacot, csökkenteni lehet a tranzakciós költségeket. Az újfajta piactér szemlátomást hatékonyan betölti a feladatát: villámgyorsan összehozza a vevőket és az eladókat, egyszerűen lebonyolíthatók rajta a tranzakciók, a mindenkori helyzethez tudja igazítani a kondíciókat, egyensúlyt tud teremteni, erőforrásokat, kapacitásokat tud elosztani és koordinálni.

Röviden: a piaci modell modern technológiával felfegyverkezve heves ostrom alá vette a vállalatit…

Hozzászólások (0)

Tévedett?

Kategória: Nincs kategorizálva /

“Az Apple nem lesz sikeres az iPhone-nal” – nyilatkozta 2007-ben Clayton Christensen, a Harvard professzora az egyik amerikai üzleti lapnak. Nem lesz sikeres, nem tudja legyőzni a Nokiát.

A lap riporterének kérdése így hangzott: “What will disrupt Google or Apple?” A szóhasználat érthető, hiszen a professzor az úgynevezett “disruptive innovation” szakértője. Nos, Christensen szerint az iPhone nem “disruptive” (újmagyarul: diszruptív), hanem “sustaining” innováció, hiszen a piac felső végét célozzák meg vele, az a célja, hogy jobb legyen a legjobbnál, a csúcskategóriához tegyen hozzá még valamit. Ha “disruptive” lenne, akkor a piac alsó végéről rajtolna, ott keresne magának valamilyen rosszul vagy egyáltalán nem kiszolgált szegmenst, valamilyen új előnyt kínálna, amit eddig az élvonalbeli játékosok nem tartottak fontosnak, majd innen emelkedne felfelé. Ebben az értelemben az Apple szupertelefonja tényleg nem volt “disruptive”, de ez nem akadályozta meg abban, hogy szétbombázza a kor legnagyobb és legerősebb játékosát, a Nokiát.

Igaza volt a professzornak vagy ez volt élete nagy tévedése? Abban minden bizonnyal tévedett, hogy a Nokia képes megtartani vezető pozícióját a mobilok piacán. Abban viszont talán nem, hogy az iPhone nem “disruptive” technológia és termék. Tényleg nem az, ha a jelzőt úgy értelmezzük, ahogy ezt Christensen a közel húsz évvel ezelőtt megjelent klasszikus könyvében tette (The Innovator’s Dilemma). Legyünk még pontosabbak, már csak azért is, mert egy későbbi nyilatkozatában a professzor is pontosított: az iPhone nem volt “disruptive” a Nokia készülékeivel szemben, viszont az volt a PC-kkel szemben. A “sustaining” innovációk versenyszámában legyőzte a Nokiát, a “disruptive” pályán pedig már jó ideje szorongatja a PC ipart. Piaci jelekből arra következtethetünk, hogy külön asztali gépekre, klasszikus PC-kre rövidesen nem lesz szükségünk: egy jó okostelefon is megteszi, amihez a kényelmes munka érdekében egy ügyes doboz segítségével monitort és billentyűzetet kapcsolhatunk.

Mi ebből a tanulság? Egyrészt az, hogy a piaci innovációs versenyben többféle versenyszám van és nem mindegy, hogy azokat miként definiáljuk és modellezzük. Másrészt azt is meg kell jegyeznünk, hogy egyes népszerű jelzők és kifejezések (jelen esetben a “disruptive”) éppen nészerűségük miatt könnyen elveszíthetik az eredeti tartalmukat, elinflálódhatnak.

 

Hozzászólások (0)

A robot lelke

Kategória: Nincs kategorizálva /

Nemrég egy szakmai kerekasztal szervezése kapcsán elmentem az Óbudai Egyetem robotikai központjába. Egyik munkatásuk megmutatta a részleg büszkeségét, a Da Vinci sebészeti robotot. A “robot” elnevezés tulajdonképpen félrevezető. A Da Vinci nagyon okos masina, de nem autonóm, nem hoz önálló döntéseket. Tulajdonképpen finom, precíziós szerszámról van szó, amit emberi kéz irányít. Utánozza az emberi kéz mozgását, bár erre nagy távolságból is képes, vagyis orvosnak és betegnek nem kell egy teremben lennie, akár kontinensnyi távolságban is lehetnek egymástól, ha elég jó a kapcsolat ahhoz, hogy a jelek gyakorlatilag késedelem nélkül megérkezzenek az orvos kezétől a beteget operáló eszközökig.

Lesz valamikor autonóm operáló robot is? Minden bizonnyal. Tegnap olvastam egy cikket a washingtoni Smart Tissue Autonomous Robotról. Ez a gép mindeféle szenzorok segítségével felmér egy beavatkozási helyzetet, szoftverével tervet készít, majd végre is hajtja az operációt. Kezdetben még szükség volt valamennyi emberi beavatkozásra is, de a legfrissebb kísérletet már e nélkül hajtották végre vele. Ember még nem feküdt alá, kismalacokon dolgozik. Állítólag lassan, de szépen varr, szebben, mint az emberek. A malacok túlélték az operációt, köszönik, jól vannak, komplikációk nem merültek fel.

Az újságírók most azon vitáznak, számíthat-e egy ilyen robot a páciensek bizalmára. Nemrég olvastam, hogy a japánok állítólag könnyebben elfogadják a robotok segítségét, mert a vallásuk szerint a gépeknek is van lelke.

Hozzászólások (0)

Transzferárak

Kategória: Nincs kategorizálva /

A sajtó az offshore-botránytól hangos. Az adóelkerülési manőverek felszínre hozták a transzferárak kérdését is. A transzferárak népszerű, gyakran használt eszközei a különböző országokban elhelyezkedő leányvállalatok, bonyolult tulajdonosi és irányítási hálókhoz tartozó cégek könyvekben kimutatott jövedelmének átcsoportosításához. Jómagam, szervezetmodellezési kérdésekből kiindulva, a kilencvenes években foglalkoztam ezzel a témával. 1993-ban egy tanulmányt is írtam erről, ami a következő évben meg is jelent a Közgazdasági Szemlében. Most elővettem és átolvastam ezt a szöveget. Közel negyedszázaddal ezelőtt született, de ma is vállalhatónak találom, bár nyilván le kellene porolni egy kicsit és szólni kellene arról is, hogy a benne bemutatott pénzügyi-elszámolási műveletek ma sokkal korszerűbb technikai eszközökön futnak. A cikkhez felhasznált forrásokat tanulmányozva már akkor egyértelműen látható volt, milyen adóbehajtási és etikai problémákat okoz az offshore-jelenség és azon belül a transzferárak manipulálása. Az is kiderült, hogy a problémákkal a legfelső szintű döntéshozók is tisztában voltak, egyesek lépni is próbáltak a megoldás érdekében. A mai hírekből látható, hogy bár ezek a lépések nem voltak teljesen eredménytelenek, a lényeg nem változott, a probléma ma is él. Ha belegondolunk, az lenne a furcsa, ha nem így lenne. A magam részéről mindenesetre idemásolom (minimális rövidítéssel) az 1994-ben megjelent tanulmányomat, mielőtt az enyészeté lesz.

 

Vállalati belső átadási árak

1993

 

Bevezetés

A vállalati belső átadási árak problémája (angolul: transfer pricing) a korszerű vállalatvezetés egyik legizgalmasabb és legtöbbet vitatott kérdése. A szakirodalomban több mint harminc éve jelen van már, legalább száz cikket, tanulmányt írtak róla, és manapság nemigen jelenik meg olyan korszerű vezetői számviteli tankönyv, amely ne szánna a témának egy fejezetet vagy legalább néhány oldalt. Ugyanakkor szakmai körökben elismert tény, hogy a belső árak optimális meghatározásának problémáját egyelőre senki sem tudta megoldani, ráadásul az elméleti javaslatok és a gyakorlat között mély szakadék tátong: az elméleti eredmények nem szivárognak át a gyakorlatba, ez utóbbit pedig az elmélet nem tudja kellőképpen magyarázni.

A belső átadási árakkal többnyire a számviteli témájú munkák foglalkoznak; tévedés azonban azt hinni, hogy a kérdésről csak ennek a szakterületnek van mondanivalója. A belső ármeghatározás problémájában éppen az a szép, hogy több vezetési szakterület határán fekszik, több oldalról is megközelíthető. Állatorvosi lóként sajátos szemszögből hozza felszínre a vezetői számvitel számos régi problémáját. A javasolt optimalizálási modellek egy része a közgazdaságtan fogalmaival és összefüggéseivel operál, de bizonyos feltételek mellett szerepet kap itt a matematikai programozás  is. A modellek operacionalizálása, gyakorlati alkalmazása informatikai kérdéseket is felvet. Az utóbbi években különös figyelem irányult a nemzetközi vállalatok belső árképzési gyakorlatára; ez a figyelem jelentős részben az adóhatóságok érdeklődésének köszönhető. A gyakorlat magyarázatához számos szakember a viselkedéstudomány módszereit és megközelítési módját alkalmazza.

Az alábbi tanulmányban mindenekelőtt arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a belső átadási árak problémájának teljes körű elemzése és megértése, és ennek következtében a gyakorlatban is alkalmazható, a gyakorlat által is elfogadott megoldási javaslatok kidolgozása elképzelhetelen a megfelelő szervezeti háttér ismerete nélkül; ezzel a kérdéssel foglalkozik az első fejezet. Megítélésünk szerint az elmélet és a gyakorlat szétválásának egyik oka éppen az, hogy ennek a kérdésnek általában csekély figyelmet szentelnek. A második fejezetben nagy vonalakban megkíséreljük bemutatni azokat a fontosabb modelleket, amelyekkel az elmúlt két-három évtizedben az elmélet jelentkezett. A harmadik fejezetet az elmélet és a vállalati gyakorlat szembesítésének szánjuk. A negyedik rész a kérdéskör nemzetközi vonatkozásaival foglalkozik, különös tekintettel az adózás kérdésére.

Az ötödik fejezet egyfajta felhívás a nemzetközi tapasztalatok tanulmányozására, hazai kutatási programok megindítására. Megítélésünk szerint a vállalati belső átadási árak problémaköre egyelőre a nemzetközi szintéren is tele van kérdőjelekkel, a hazai elemzések és vizsgálatok pedig még gyermekcipőben sem járnak, miközben egyre több vállalat néz szembe is a belső átadások problémájával. A problémakör hazai aktualitását egyfelől ez a technikai, módszertani lemaradás igazolja, másfelől az, hogy a hazai színtéren megjelenő nemzetközi vállalatok belső árképzési gyakorlata számos meglepetéssel szolgálhat, ha nem vagyunk felkészülve a problémák felismerésére és kezelésére.

Az irodalmi hivatkozásoknál a korlátozott terjedelem és a szerteágazó összefüggésrendszer miatt nem törekedtünk teljességre, az egyes irányzatoknak csupán néhány képviselőjét szerepeltetjük. Az érdeklődőknek elsősorban Hirshleifer (1956, 1957.) elméleti alapozó munkáinak (a decentralizált vállalati rendszerek belső mikroökonómiájának elméleti megalapozása), Kaplan (1982, 1989.) és Dearden (1988.) gazdag példaanyagának (a belső árak a számvitelben és a vezetői döntésekben)  valamint Tomkins (1973, 1990, 1991.) elemzéseinek (árképzési modellek) megismerését ajánljuk.

  1. A szervezeti háttér

Belső átadási árak alkalmazására olyan vállalatoknál van szükség, amelyek a szervezetüket több nagyfokú önállósággal rendelkező, nyereségközpontként tevékenykedő részlegre bontják, és ezek között az egységek között termékátadási, szolgáltatási kapcsolatok vannak. A belső átadási ár az az ár, amelyen ezeket a tranzakciókat elszámolják: bevételt jelent az “eladó” és kiadást a “vevő” számára. A belső ár látszólag érintetlenül hagyja a vállalat mint egész nyereségét, a valóságban azonban nem így áll a helyzet: az árak számos olyan vállalati döntést befolyásolnak, amelyek az utóbbira közvetlen hatást gyakorolnak.

Az elemzés szempontjából a “vevői” illetve “eladói” szerepben megjelenő, fentebb említett részlegek alábbi változatait célszerű megkülönböztetni:

a/ Egy-egy vállalati üzletágat képviselő “klasszikus” nyereségközpontok, divíziók. A fejlett országokban a diverzifikált nagyvállalatok körében a divízionális irányítási rendszerek rendkívül elterjedtek. (Lásd erről például Dobák ((1988.)) vagy Bőgel ((1993.))

b/ A vállalaton belül szolgáltató jellegű feladatokat (pl. karbantartás, informatika) ellátó részlegek, amelyek “eladókként” állnak szemben a divíziókkal.

c/ Olyan vállalatok, amelyek fölött egy másik vállalat döntő befolyást gyakorol, illetve amelyek egy közös irányítás alatt álló vállalatcsoporthoz (holdinghoz) kapcsolódnak.

d/ Az utóbbiaknál érdemes külön tárgyalni azt az esetet, amikor egy nemzetközi vállalatcsoportról van szó, amelynek tagjai különböző országokban vannak bejegyezve.

A legegyszerűbb helyzetben a játszmának három szereplője van: egy vevő illetve egy eladó a fenti négy változat valamelyikéből, valamint a köpont, amely egy divízionális vállalat vagy egy holding központja egyaránt lehet. A központ decentralizál: a vevőt és az eladót felelőssé teszi a nyereségükért, miközben felruházza őket mindazokkal a funkciókkal és hatáskörökkel, amellyel a nyereségüket döntő mértékben befolyásolni tudják. A központnak döntést kell hoznia arról, hogy a belső átadások  – amelyekről feltételezzük, hogy jelentős nagyságúak –   elszámolása hogyan, milyen árak alkalmazásával történjen: mi legyen az ár és ki határozza meg. Az így vázolt szervezeti rendszerben ez a döntés a következő tényezők mérlegelését teszi szükségessé:

a/ A rendelkezésre álló  – a piac vagy a belső számvitel által kínált –  ártípusok. A leggyakoribb változatok a következők: a külső piaci ár (ha az átadásra kerülő árunak van külső piaca), a költség+nyereség szerkezetű árak különböző alváltozatai valamint a felek egyezkedésével meghatározott árak (angolul: negotiated prices). A később ismertetendő modellekben a kűlső piac léte vagy nemléte igen fontos szempont.

b/ A decentralizáció mértéke. A nagyvállalatok decentralizációjának két fontos okát kell itt megemlítenünk: a hatáskörök leadása egyrészt fontos motiváló tényező, másrészt egy megfelelően decentralizált rendszerben a döntések ott születhetnek meg, ahol a szükséges információk rendelkezésre állnak. A belső termékátadásokhoz kapcsolódó döntéseket (ilyen mindenekelőtt a szállító illetve a vevő kiválasztása valamint az árak meghatározása) a központ megtarthatja magának vagy decentralizálhatja. A decentralizálás elősegíti a nyereségközpontok differenciálódását: strukturális alkalmazkodását sajátos körülményeikhez. A differenciálódás szoros kapcsolatban áll a szervezetelmélet másik alapfogalmával, az integrációval.

c/ Az integráció erőssége és módja. Az integráció a decentralizált, differenciálódott egységek működésének összehangolását jelenti: fontosságára szervezeti szempontból egyebek között Lawrence és Lorsch (1969.) kutatásai, stratégiai szempontból Porter (1985.) munkái hívják fel a figyelmet. Az előbbi kutatópáros vizsgálatai kimutatták, hogy a differenciálódás és az integráció nem ellentétei egymásnak: az előbbi erősödése nem a kívánt integráció mértékére, hanem a technikájára hat; a belső árak alkalmazása más integrációs mechanizmusokat (így például az utasításokat vagy a folyamatszabályozást) helyettesíthet. Porter arra hívja fel a figyelmet, hogy az üzletágak egyre szorosabb összekapcsolása a diverzifikált nagyvállalatok körében általános tendencia: az integráltság, az anyagi és szellemi források megosztása előnyt jelent a versenyben.. Egy decentralizált nagyvállalaton belül a belső átadási árak ugyanolyan integráló, orientáló szerepet játszhatnak, mint a külső piacon: segítségükkel a központ befolyást gyakorolhat az egyes nyereségközpontok kooperációs gyakorlatára, a vállalati érdekegyeztetési folyamatokra, a kapacitások kihasználására.

d/ Az eredménymérés rendszere. A belső átadási árak illetve az árképzés módjának megváltoztatásával a központ számottevő mértékben átalakíthatja az egyes nyereségközpontok gazdasági eredményeit. Az eredménymérés általában többlépcsős: az egyes költségek és bevételek (köztük a termékátadásoké) különböző szinteken, különböző mutatókban jelennek meg. Ezeket a mutatókat többféle döntés meghozatalára használják, amelyek közül itt kettőt kell kiemelnünk:a tőkeallokációs és a jutalmazási döntéseket. A vállalati tőke szétosztásánál az egyes nyereségközpontok eredménymutatói fontos szerepet játszhatnak: ezt a szempontot érvényesítve a központnak arra kell törekednie, hogy az eredménymutatók minél pontosabban mutassák a befektetések megtérülését, az üzletágak jövedelmezőségét, és kellő információt szolgáltassanak a csináljuk-vesszük döntések meghozatalához. Ha az eredménymutatókat a jutalmazásnál használják, akkor jogos elvárás, hogy azok megfelelően tükrözzék a részlegek teljesítményét. A nyereségközpontokat működtető vállalatok többsége a részlegvezetők ösztönzését a fentebb említett eredménymutatókhoz (többnyire a nyereség, a tőkemegtérülés vagy a reziduális jövedelem mutatóihoz) kapcsolja. A belső árakhoz illetve az árképzés módjához így közvetlen személyes érdekek tapadnak, az érintettek szempontjából egy ár  lehet “fair” és “nem fair”.

e/ A vevők és az eladók hatalmi helyzete, alkupozíciója. Egy decentralizált vállalat belső piacán ugyanolyan hatalmi, befolyásolási viszonyok alakulhatnak ki, mint a külső piacon. Ennek következtében az ártárgyalásokon az érintett részlegek alkupozíciója eltérő lehet. Az alku a decentralizált, nyereségközpontos rendszerek irányításának fontos eleme, hiszen a a belső eladók és vevők hatásköri szempontból egyenrangú partnerekként állnak egymással szemben, de a partneri viszony megjelenik a vállalati központ és a nyereségközpontok kapcsolatában is. A “jogi” szempontból vett partnerség azonban nem jelent feltétlenül tényleges egyenlőséget, hiszen az érintettek különböző legitim és illegitim hatalmi bázisokkal rendelkezhetnek. Ha a központ úgy dönt, hogy nem ír elő valamilyen kötelező belső árképzési módot, hanem az árak alakítását a nyereségközpontokra bízza (megyegyezéses ár), akkor kifejezetten az alkumechanizmusra épít.

f/ A tulajdonosok érdekei, adózási szempontok. Ha a nyereségközpontok önálló vállalatok formájában jelennek meg, akkor a belső árak segítségével a nyereségük átcsoportosítható. Innentől kezdve a belső ár megszűnik vállalati belügy lenni, hiszen a következmények közvetlenül érinthetik a tulajdonosok és az adóhivatal érdekeit. A kérdés nemzetközi vonatkozásaival külön fejezetben foglalkozunk.

g/ Megvalósíthatóság. A szakirodalomban szereplő modellek operacionalizálhatóságával kapcsolatban két szempontott kell megemlítenünk: az alkalmazás információigényét és költségeit. Olyan árképzési módszer, amelyhez az adott helyen és időpontban nem lehet biztosítani a szükséges információkat, vagy amelynek a költségei meghaladják a várható hasznot, nyilván nem jöhet szóba. Az operacionalizálhatóságnak, a megvalósíthatóságnak sokkal nagyobb szerepe van, mint ahogy azt az ember az elmélet ismeretében gondolná.

h/ A korlátozott racionalitás. Fentebb számos olyan szervezeti-irányítási szempontot és célt soroltunk fel, amelyek igen gyakran ellentmondásba kerülhetnek egymással. A célok sokfélesége és ellentmondásos volta, az információk bizonytalansága  korlátozza az optimalizálás lehetőségét. Ha nincs optimalizálás, akkor a belső ár a  szabályozó kar szerepét játszhatja: ha a rendszer valahol kilép az elfogadható helyzetek köréből (például túl sok kihasználatlan kapacitás keletkezik, a nyereségközpontok nem vállalnak fel a vállalat szempontjából nyereséges munkákat, káros feszültségek keletkeznek az érdekeltségi redszerben), akkor lehetséges, hogy a kívánt pályára való visszaállítást a belső árak vagy az árképzési mechanizmus átalakításával érik el.

A fenti felsorolásból az is látható, hogy a belső árképzés nem  egy “zéróösszegű játék”, amelynek keretében számviteli dokumentumokon ide-oda tologatnak egy adott összegű vállalati nyereséget. Az árak segítségével tőkeallokációs döntéseket hoznak, embereket motiválnak, részlegek közötti kapcsolatokat erősítenek, adót takarítanak meg, mindezekkel közvetlen hatást gyakorolva a vállalat mint egész eredményére.

Megítélésünk szerint a  belső árakkal kapcsolatos modelleknek a fenti szervezeti tényezőket is figyelembe kell venniük, és a gyakorlat magyarázatánál sem lehet fölöttük elsiklani.

  1. Modellek és módszerek

Belső árképzési módszerekkel, modellekkel tankönyvekben és elméleti folyóiratokban egyaránt talákozhatunk. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy az előbbiek többnyire leegyszerüsítik a kérdést, felsorolva a fontosabb ártípusokat, megadva néhány szempontot az alkalmazásukhoz pár példa kíséretében (amelyek egy részéről némi vizsgálódás után kiderül, hogy sokkal bonyolultabbak, mint amilyennek az első pillanatban látszanak). A másik végletet azok az elméleti cikkek jelentik, amelyek a kérdést teljességgel a matematikai közgazdaságtan apparátusával közelítik meg, legfeljebb csak jelzésszerűen emlékezve meg az előző fejezetben említett szervezeti tényezőkről és a vállalati számvitel realitásairól.

Ebben a fejezetben  – a teljesség igénye nélkül –  rövid áttekintést adunk a belső átadási árakkal kapcsolatos fontosabb modellekről, irányzatokról.

a/ Matematikai közgazdaságtani megközelítés. Ennek az irányzatnak az a kiindulópontja, hogy ha egy vállalat a külső piac mintájára belső piacot hoz létre, akkor az utóbbi ugyanolyan fogalmakkal (kereslet, kínálat, egyensúly, határköltség stb.) elemezhető, mint az előbbi. A javasolt receptek különböző alaphelyzetekre vonatkoznak. Az elemzések kiinduló kérdése így szól: milyen belső átadási árral (árképzési móddal) lehet elérni, hogy a vállalat mint egész nyeresége maximális legyen?

Egy lehetséges alaphelyzet az, amikor az átadásra kerülő árunak (alkatrésznek, félkész terméknek, szolgáltatásnak) van külső piaca, onnan korlátlanul beszerezhető és azon “valódi” piaci versenyáron értékesíthető. A közgazdaságtan tanítása szerint a vállalat nyeresége akkor maximális, ha a kibocsátást addig folytatja, amíg a határköltségek és a határbevételek egyenlővé nem válnak. Olyan belső árat kell tehát találni, amely arra készteti az érintett vállalati részlegeket, hogy saját termelésüket  – és ezáltal a belső átadások volumenét –  ehhez az optimumhoz igazítsák. Ez nem más, mint az átdott termék külső piaci ára. Ha a nyereségközpontok a beszerzési és értékesítési döntéseiket önállóan hozhatják meg, akkor automatikusan a küső árhoz fognak igazodni, a belső és a külső piac határai elmosódnak.
A matematikai bizonyítástól eltekintve első pillantásra ez az elgondolás a gyakorlat embere számára is elfogadhatónak tűnik: ha egy divízió nem bírja a versenyt a külső szállítókkal, ha nem tud azoknál olcsóbban termelni, akkor nincs értelme fenntartani, és hasonlóképpen: ha egy félkész termékkel a külső piacon elérhető nyereséghez a végterméket előállító részleg nem tud további hasznot hozzátenni, akkor a továbbfeldolgozás felesleges művelet.

Más a helyzet akkor, ha az átadott terméknek nincs számottevő külső forgalma és versenyára. A közgazdasági elemzés következtetése ebben az esetben az, hogy a termék határköltségét kell átadási árként használni az optimális kibocsátási volumen szintjén.

Itt ugyanazt mondhatjuk, mint az előző esetben: a megoldásban matematikai bizonyítás nélkül is felfedezhető a racionalitás. Ha az ár eltér a határköltségtől, a végterméket kibocsátó nyereségközpont határköltsége és a vállalati határköltség nem esik egybe, a vállalat érdekeivel ellentétes értékesítési és termelési döntések születhetnek meg.

A fenti esetekben feltételeztük, hogy vállalati kapacitáskorlátok nincsenek: a termelés szabadon felfuthat az optimumig. Most feloldjuk ezt a feltételezést. Az elmélet válasza erre a kihívásra rendszerint az, hogy ekkor a felhasznált erőforrások “elmaradt hasznát” (opportunity cost) célszerű átadási árként használni. A bizonyítás módszertani hátterét a matematikai programozás adja: az optimalizálási feladat egyszerűbb esetben lineáris programozási modellként írható le, amelyből az árnyékárak kalkulálhatók.

A “hétköznapi” racionalitás itt is megtalálható. Egy félkésztermék kibocsátó nyereségközpont jogosan érvelhet a következőképpen: “Nekem ezért a termékért jelenleg a külső piaci árat számolják el bevételként, ami 5 forint. Kapacitásaim azonban végesek: ha ezt a terméket állítom elő, akkor lemondok egy másik termeléséről, amiért 6  forintot kaphatnék: az egy forintnyi különbség nekem is veszteség meg a vállalatnak is.”

A matematikai közgazdaságtani megközelítés alapműveinek Hirshleifer (1956, 1957.) két cikke tekinthető: ezek a korszerű mikroökonómia fogalmaival és modelljeivel operálnak. A fenti modellek számos más munkában is megjelennek különböző változatokban, eltérő feltételezésekkel élve a kölönböző bevételi- és költségfüggvények alakjáról, a profitcentrumok autonómiájának mértékéről és szervezeti értékéről, a vezetői döntések tartalmáról és számviteli támogatásáról (lásd pl. Kaplan ((1982)), Ronen-McKinney ((1970)), Bierman-Dyckman ((1976)).

b/ Viselkedéstudományi megközelítés. Ez az irányzat a tanulmányok számát és a kidolgozott javaslatok tudományos eleganciáját tekintve valamivel halványabb az előzőnél. A lényege az ármeghatározás tárgyalásként, alkuként (angolul: bargaining) való felfogása. Az alkuban a fentebb említett részlegek vesznek részt: a vevő, az eladó és a központ. Mindegyikük meghatározott hátteret, célokat, érdekekekt képvisel, és igyekszik ezeknek megfelelő taktikát alkalmazni.

A matematikai közgazdasági irányzat képviselőit maga az optimális belső ár érdekli; a viselkedéstudományi vonulat képviselői az ármeghatározás folyamatára koncentrálnak. A tárgyalás, az alku akár ugyanolyan eredményeket is hozhat, mint egy matematikai modell, de nem ez a lényeg: a folyamat során érdekek ütköznek, különböző szempontok, információk kerülhetnek felszínre, és ez végső soron  – megfelelő konfliktuskezelő mechanizmusok megléte esetén –  kifejezetten kedvező lehet a vállalat számára. A kialakult ár vagy elfogadott árképzési eljárás kompromisszumot tükröz: az egyensúly nem matematikai értelemben vett egyensúly, hanem azt jelzi, hogy a megállapodást a felek fair play szabályai alapján elfogadták.

A belső árak problémájának viselkedéstudományi megközelítése megjelenik Cyert és March (1963.) egyik  – ma már klasszikusnak számító –  munkájában. Watson és Baumler (1975.) az ártárgylások szervezeti integráló szerepét emelik ki. Tomkins (1990.)  – egyebek között a vállalati élet realitásaira hivatkozva –  vegyes megoldást javasol: matematikai analízis alkalmazása egy bizonyos pontig, majd a terep átengedése a tárgyalásos megoldásnak.

c/ Szituációelméleti megközelítés. A szituációelmélet (kontingencia elmélet) kifejezést a szervezetelmélet szótárából vettük át. E szerint a vállalati szervezeti struktúrát az adott szituációhoz kell igazítani; általános szervezési receptek nincsenek, különboző környezeti feltételek, vezetési helyzetek vannak, amelyekhez folyamatosan alkalmazkodni kell. Ugyanez a gondolatmenet a vállalati belső átadási árakra is vonatkoztatható. Két kérdésre kell választ adni: 1./ hogyan lehet leírni és tipizálni az egyes szituációkat, és 2./ milyen megoldások javasolhatók az egyes helyzetekben.

A szituációelméleti megközelítésre az egyik legjobb példát Eccles (1983.)  kutatási eredményei szolgáltatják. Ő a szituációt két fő változóval jellemzi: 1./ a vállalat diverzifikáltságával és 2. a vertikális integráció mértékével. A változók segítségével négy alaphelyzetet különböztet meg, és empirikus kutatási eredmények alapján mutat rá az ezekben alkalmazott vezetési, szervezési és belső árképzési módszerek különbözőségére. Emmanuel (1976.) az árképzés módja és az átadott termékek szabványos vagy nem szabványos volta között keresett kapcsolatot.

Itt kell megjegyeznünk, hogy a vonatkozó szituációelméleti modellek kevés kivétellel sokkal kevésbé kidolgozottak és meggyőzőek, mint a matematikai közgazdasági eljárások, a megítélésüket pedig az is nehezíti, hogy az alátámasztásukat szolgáló empírikus adatok gyakran ellentmondanak egymásnak.

  1. Szakadék az elmélet és a gyakorlat között

“A tudósok kutatásaiból a gyakorló vezetők mindeddig vajmi keveset hasznosítottak”  – írtja a már idézett cikkében Eccles (1983, 15O. o.), miután interjúkat bonyolított le a kérdésről mintegy másfél száz vállalati vezetővel. A megállapításával nem áll egyedül. A belső átadási árak gyakorlati alkalmazásáról nagyon kevés empírikus, statisztikailag értékelhető adatunk van, de ezek kétségtelenül Eccles megállapítását látszanak igazolni.

1978-ban Umapathy és Srinivasan 291 legalább két profitcentrummal rendelkező amerikai vállalatot vizsgált meg (forrás: Kaplan, 1982., 499. o.). A vállalatok 85 százalékánál azt tapasztalták, hogy árumozgás van a nyereségközpontok (divíziók) között, és ezek nagysága rendszerint az értékesítés 5-8 százalékát teszi ki; mindezek arra utalnak, hogy a belső átadások kérdése nagyon is élő, gyakorlati probléma. Az adatokból úgy tűnik, hogy a vállalatok inkább a fair (megtéríteni a költségeket, megosztozni a hasznon, megmérettetni a piacon), és nem a matematikai közgazdasági elmélet által optimálisnak tartott árakhoz vonzódtak.

Borkowski (1988.) egy mintavételes felmérés alapján azt találta, hogy a megvizsgált vállalatok 41 százaléka a teljes önköltséget használja belső átadási árként , és többségük akkor sem változtatna ezen a gyakorlaton, ha megtehetné. Kaplan és Atkinson (1989.) megállapításai ezzel egybevágnak. Tomkins 1973-ban azt jelezte, hogy a külső piachoz igazodó belső átadási árakat azok a vállalatok használják, amelyek éles versenyhelyzetben dolgoznak (a félkésztermék külső piaca ideális), a többiek megállnak az önköltségnél vagy annak valamilyen pótlékolt változatánál (Tomkins, 1973. 8. fej.).

Nyilvánvaló tehát, hogy az elmélet és a gyakorlat között szakadék tátong.  Ennek a következő okai lehetnek:

a/ Az elmélet megosztottsága.  A második fejezetben több irányzatot mutattunk be. Leegyszerüsítve a kérdést azt mondhatjuk, hogy az elméleti szakemberek vagy a matematikai közgazdaságtan, vagy az ember és a vezetés oldaláról közelítik meg a belső átadások problémáját. A két vonal párhuzamosan fut egymás mellett, kevés tudomást véve egymásról. Alig találkozunk olyan munkával, amely a vonatkozó döntéseket a matematika módszereivel és pontosságával elemezné, de beágyazná ezeket a szervezetek eleven valóságába. A gyakorlat emberének viszont soktényezős és bonyolult szervezeti és vezetési szituációkban kell döntéseket hoznia, számára tehát ez az elhatárolódás nem létezik.

b/ “Kemény” és “puha” tényezők. A fenti irányzatok közötti eltávolodás egyik oka valószínüleg az, hogy a matematikai modellek kidolgozói az egyenleteikhez direkt módon számszerűsíthető változókat keresnek. Ha például egy erőforráskorlátos programozási modellben az átadási ár eltér az elmaradt haszontól, a célfüggvényben szereplő vállalati nyereség csökkenni kezd. A modellbe nem illik bele egy olyan tényező, mint mondjuk egy vezető motiváltsága: növeli-e az önállóság érzete (amibe esetünkben beletartozhat az átadási árak önálló meghatározása) a teljesítményeket, és ez a növelmény nagyobb-e mint a matematikai optimumtól való eltávolodás következtében fellépő veszteség?

De vegyünk egy másik példát. Külső versenypiac hiánya esetén az elmélet a határköltség használatát javasolja: ez eredményezi a matematikai optimumot. Határköltségen történő átadás esetén viszont az átadó divíziónak jóformán csak a változó költségei térülnek meg: a nyereség elosztása nem fair, és a központ sem kap elfogadhatóan pontos képet az egyes részlegek nyereségtermelő képességéről. A kérdés ezután megint az, hogy mi a nagyobb: a matematikai modell által kínált nyereségnövekmény, vagy a  “nem fair”  eredménymérésből származó konfliktusok, emberi problémák, torzult információk okozta veszteség. Erre a problémára egyébként többen felfigyeltek, és van, aki kettős elszámolási rendszert javasol megoldásként: az átadások a határköltségen történjenek, az átadó veszteségét pedig bizonyos időszakonként meghatározott összeggel kompenzálják. Nincs jele annak, hogy ez az ötlet a gyakorlatban jelentős sikert aratott volna.

c/ A modellek információigénye. A nagyobb vállalatok decentralizált, nyereségközpontos irányítási rendszereket egyebek között azért alakítanak ki, mert látják, hogy az operatív ügyeket megfelelő információk híján nem lehet egy központból irányítani. Ugyanakkor a matematikai közgazdaságtani modellek egy része azzal a feltételezéssel él, hogy az optimalizáláshoz (a jelen esetben az átadási árak optimalizálásához) szükséges információk torzítatlanul és időben rendelkezésre állnak, ha úgy tetszik egy számítógépbe betáplálhatók. Fel kell tennünk a kérdést: ha a központ tudja, hogy az optimumpontok hol helyezkednek el, akkor miért decentralizál? Miért nem közli utasítás formájában az érintett divíziókkal, hogy ebből vagy abból az alkatrészből ennyit kell átadni és átvenni, miért próbálja meg közvetett módon, az átadási árakkal orientálva a megfelelő irányba mozdítani az érintett részlegeket?

A belső árak meghatározásához a legfontosabb információkat a külső piac mellett a vállalati számvitel szolgáltatja. Ezek az információk többnyire nem pontosan azok, mint amelyekre a matematikai modelleknek szükségük lenne. A példa kedvéért: a kimutatásokban általában az átlagos költség jelenik meg, és nem a határköltség. A számvitelben használt változó költség nem azonos a határköltséggel: a rendszerint általános költségként elszámolt tételek számottevő része érzékeny a volumenre; ráadásul számos szakértő mutatott rá a közelmúltban arra, hogy az állandó és a változó költségek elhatárolásának módszerei rászolgálnának egy alapos reformra: lásd például Cooper és Kaplan (1988./a) kritikáját az alkalmazott módszerekre vonatkozóan, és javaslatukat (1988./b) a tevékenység alapú költségelszámolás (activity based costing) elterjesztésére. Az optimalizálási modellek a norma szerinti költségek alkalmazását kívánnák, hiszen a tényleges költségek mindenféle torzításokat tartalmazhatnak, normázásra viszont nincs minden tevékenységnél lehetőség, esetleg az eremény nem éri meg a fáradságot vagy nehéz áttörni a tényleges költségigény eltitkolásához kapcsolódó egyéni és csoportérdekeket.

A számvitel szempontjából az átadások önköltségen történő elszámolása  nyilván egyszerűbb és “objektívebb” megoldás, mint mondjuk egy állandóan ingadozó, nehezen megfogható piaci ár alkalmazása. A külső piaci ár belső átadási árként történő gyakorlati felhasználása csak első pillantásra tűnik egyszerű feladatnak. Nagyon sok terméknek ugyanis nincs egységes piaci ára: az árak függenek a megrendelt mennyiségtől, a garancia feltételektől, a kiegészítő szolgáltatásoktól, a szállítási körülményektől stb., ráadásul le kell hámozni róluk a külső eladás költségeit. Az utóbbi tétel (reklám, csomagolás, dokumentáció, ügynöki munka stb.) igen jelentős lehet. Ha külső értékesítés nincs, akkor a nagyságát becsülni kell, következésképpen az elszámoló ár könnyen vita tárgyává válhat.

d/ Stratégiai megfontolások. Az elmúlt két évtizedben a fejlett országokban figyelemre méltóan megváltozott a vállalatok diverzifikációs stratégiája. A hetvenes években a legkülönbözőbb, egymástól távol eső üzletágak felvásárlása volt divatban, a több lábon állás jelszavát hangoztatva. A nyolcvanas években viszont az integráció került az előtérbe: az üzletágak összehangolásának, a vállalati erősségek  és a rendelkezésre álló erőforrások megosztásának képessége fontos versenyelőnnyé vált. Ebben az esetben viszont a vállalat nem fogható fel egymással vetélkedő, egymást külső ügyfélként versenyeztető üzletágak halmazaként; ez a stratégiai váltás minden bizonnyal befolyásolja a belső piacok kialakításának módját is.

e/ A döntések torzulásának lehetősége. A gyakorlatban alkalmazott belső átadási áraknak egyebek között a racionális döntéshozatalt kell szolgálniuk. A vállalat mit egész számára csak a külső értékesítésnél képződik nyereség: a belső szállító profitja enélkül csak papíron létezik. A figyelem tehát a végső kibocsátóra irányul. Ha ez az egység valamilyen megrendelést kap, ki kell számítania, hogy a teljesítése jövedelmező-e. Ezt úgy teheti meg, hogy a pótlólagos bevételt összeveti a pótlólagos költségekkel. Ez a számítás a vállalat mint egész szempontjából is elvégezhető, és a vállalati optimumnak összhangban kell lennie a végtermék-kibocsátó nyereségközpont optimumával. Ha a belső átadás teljes önköltségen vagy az azt meghaladó piaci áron történik  – ami az adott esetben fair megoldás lehet -, akkor az átadó divízió fix költségei az átvevőnél változó költségekként jelentkeznek, következésképpen az utóbbi nem fogad el olyan megrendeléseket, amelyek egyébként az egész vállalat szempontjából kedvezőek lennének. Ez az érv a szűkített önköltség alkalmazása mellett szól, ekkor viszont az átadó számláin nem jelenik meg nyereség, sőt még az állandó költségei sem térülnek meg. A megoldás  – a fentebb már említett –  a kettős elszámolás lehetne: elismerni a belső eladónak a piaci árat, de szűkített önköltségen szerepeltetni az árut a vevőnél. Ebben az esetben a számviteli adatok nyereséghalmozódást mutatnak, amit megfelelő módon és időpontokban ki kell azokból szűrni.

A fentiekből látható, hogy egy vállalatvezetőnek a belső árrendszer kialakítását célzó döntési feladata igen sokféle, egymással gyakran ellentétben álló, nehezen összemérhető, csak részleteiben matematizálható elemekből álló, mindig egy adott szervezeti-irányítási közegben megoldandó probléma.

A helyzetet tovább bonyolíthatja az, ha a nyereségközpontok leányvállalatok formájában jelennek meg: az eladó és a vevő vállalatok, amelyek egy fölöttük egyértelmű ellenőrzést gyakorló, szintén vállalatként működő központhoz (holdinghoz) kapcsolódnak. Irányítási szempontból egy holding csoport lényegesen centralizáltab lehet, mint egy divízionális rendszert alkalmazó vállalat, szervezési szempontból tehát az előbbiek esetében is nyugodtan beszélhetünk “belső átadásokról”: a központnak megvan a lehetősége arra, hogy ezeket ugyanúgy szabályozza, mintha közönséges nyereségközpontok lennének. Arról, hogy az “egyértelmű ellenőrzés” mekkora tulajdoni hányadnál kezdődik, szerte a világban élénk viták folynak; köztudott ugyanis, hogy pusztán a százalékokból nem lehet pontos képet kapni. A problémát felismerve a számvitel bizonyos hányadot meghaladó tulajdonosi érdekeltség esetén konszolidált mérleg készítését írja elő, a csoportot úgy kezelve, mintha egységes vállalat lenne; szervezési-irányítási szempontból ahhoz, hogy egy tisztán piaci ügyletből “belső átadás” váljon, gyakran nincs szükség az előírások szerinti többségre.

Fentebb már rámutattunk arra, hogy a belső árképzési rend meghatározása nem zéróösszegű játék, amelyben egy adott nagyságú vállalati nyereséget tologatnak ide-oda a nyereségközpontok között. Méginkább így áll a helyzet leányvállalatok esetén, hiszen a nyereség átcsoportosításának pénzügyi vonzatai vannak, amelyek közül kettőt mindenképpen itt is meg kell említenünk: a/ a nyereség átrendezése megváltoztathatja a csoport adóterheit, b/ ezzel a technikával a tulajdonosok jövedelme (osztaléka) is átalakítható, ami egyebek között a kisebbségi tulajdonosok érdekvédelmének problémáját is felveti. Itt nem kívánunk mindezekkel foglalkozni, viszont egy külön fejezetet szánunk a belső árképzés nemzetközi vonatkozásainak.

  1. Belső árképzés a nemzetközi kereskedelemben

A fejlett piacgazdaságban gyakori eset az, hogy az átadásban részt vevő (vevő és eladó) divíziók vagy leányvállalatok nem ugyanabban az országban vannak. Nem szabad megfeledkezni ugyanis arról, hogy az olyan országok esetében, mint például Anglia vagy az Egyesült Államok, a külkereskedelmi forgalom igen nagy hányadát a vállalaton belüli átadások adják. Ez a szám például Anglia esetében 1978-ban 3O% volt (United Nations, 1978.), és valószinű, hogy az azóta eltelt időszakban tovább növekedett.

Azokban az országokban, amelyekben az egyes divíziók elhelyezkednek, eltérő lehet a nyereségadó nagysága. Ha a vevő divízió országában az adó kisebb, akkor a vállalat érdekei (egyéb feltételektől eltekintve) azt kívánják, hogy a nyereséget ott mutassa ki; ehhez alacsony átadási árat kell alkalmaznia. Az adótartozások minimalizálása azonban csak az egyik motívum az árak meghatározásánál. Szóba jöhetnek ugyanis további megfontolások is, így például a nyereség mobilizálhatósága, a vámok nagysága, az érintett valuták stabilitása, konvertibilitása, az egyes leányvállalatok piaci helyzete és stratégiája: mindezek országonként eltérőek lehetnek. A nemzetközi vállalatoknak az sem mindegy, hogy a készleteiket melyik országban és milyen pénznemben tartják nyílván; a nyilvántartás nem feltétlenül ugyanott történik, ahol az árut ténylegesen raktározzák.

A nyereség országok közötti átcsoportosítása előbb-utóbb magára vonja  az adóhivatalok figyelmét. Az adózási problémák megoldásához a mintát az Egyesült Államok előírásai szolgáltatják (U.S. Treasury, 1988.), a többi fejlett ország gyakorlata többnyire ehhez igazodik.  A szabályok lényege az, hogy alkotóik előnyben részesítik az olyan átadási árakat, amelyek a külső piaci árakra épülnek. Ebben az esetben ugyanis a vállalatvezetők és az adóhivatalok érdekei szerencsésen találkozhatnak egymással. Külső piac viszont gyakran nem létezik, vagy ha van, a mintául szolgáló ár meghatározása rendszerint akkor sem egyértelmű. Nagyon nehéz megmondani, hogy a fenti előírások mennyire hatékonyak. Az angol The Economist 198O-ban (október 11.) azt jelezte, hogy 18 ilyen per került a bíróságok elé, és ebből csak négyet  vesztett el az adóhivatal. Ezeket a számokat lehet úgy is értelmezni, hogy az adóhivatal szemlátomást nyeregben van, de az sem kizárt, hogy rengeteg manipuláció történt, a hivatal viszont csak ezt a jó tucatnyi esetet vette észre, vagy csak ennyit volt képes megfelelő bizonyító anyagokkal bíróság elé vinni. Elképzelhető, hogy mi a helyzet a fejlett adórendszerrel és adókultúrával nem rendelkező országok esetében.

Így aztán a nemzetközi termékátadások árazásának problémaköre homályos terület marad, lehetőséget adva a legkülönfélébb manipulációkra. Fentebb szóltunk arról, hogy az adóügyi szabályozáshoz a példát sokak számára az USA szolgáltatja. Nos, 1993. február 28-án a Financial Times arról írt, hogy egy kongresszusi bizottság vizsgálja azt az adózási veszteséget, ami az országot állítólag a nemzetközi vállalatok belső árképzési gyakorlata miatt éri, és amelynek nagyságát évi 8-12 milliárd dollárra becsülik. Az adóhivatal az amerikai vállalatok és a hozzájuk hasonló profilú és méretű külföldi vállalatok amerikai leányvállaltai által fizetett adók nagyságának jelentős eltérésére figyelt fel. A probléma semmi esetre sem volt újkeletű. A nyolcvanas években az USA több állama az átadási árakkal történő nyereségmanipuláció kiküszöbölése érdekében az “egységes adózás” (unitary tax) rendszerének bevezetésével próbálkozott. Ennek lényege az, hogy a nemzetközi vállalatok profitját az adózásnál valamilyen objektívnek tűnő mérőszám (például forgalom, befektetett eszközök, létszám) alapján osztják szét az országok között. Az intézkedések sok európai és japán vállalat nemtetszését váltották ki; Reagan elnök végül is az új rendszerrel szemben foglalt állást. Hasonló viták és perek például Angliában is voltak, de a bírósági precedensekből egyelőre nem rajzolódik ki határozott irányvonal.

  1. Következtetések a kutatás szempontjából

A vállalati belső átadási árak meghatározása olyan terület, amelynek mikro- és makrogazdasági vetületei egyaránt vannak, amelynek vizsgálata több gazdálkodási szakterület eszköztárának összehangolt alkalmazását kívánja, és amely érdekes elméleti problémák mellett mindennapos, “húsbavágó” kérdéseket is felvet. Az utóbbiakra mindenekelőtt a nyereségközpontos vállalati irányítási rendszerek elterjedése, a nyereség manipulálásának lehetősége és a nemzetközi elszámolások problematikája hívja fel a figyelmet. A kérdéskör vizsgálata nemzetközi szintéren is lezáratlan, itthon pedig gyerekcipőben jár. Mindezek alapján következtetéseinket a hazai kutatás szempontjából fogalmazzuk meg.

a/ A vállalati belső átadási árak kutatásában azonos súlyt kell kapnia a matematikai jellegű modellezésnek (optimalizálásnak) és a szervezeti megközelítésnek. A kapcsolódó döntéseket meghatározott szervezeti közegben kell értelmezni, figyelembe véve az irányítási rendszer logikáját, a döntések által érintett csoportok és személyek céljait, érdekeit, az információs hátteret, a modellek alkalmazásának szervezeti feltételrendszerét. Az elmélet és a gyakorlat között jelenleg megfigyelhető szakadékot a matematikai közgazdaságtani és a szervezeti megközelítések elhatárolódása, párhuzamos, de egyelőre nem egymást támogató volta hozza létre, amelynek következtében a gyakorló vezető egyelőre “magára marad” a szintézis és a mindennapos döntéshozatal kényszerével.

b/ A szakirodalom tanulmányozása alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy miközben az elméletben egyre kifinomultabb és bonyolultabb eljárások jelennek meg, a belső árképzési gyakorlatról jóval kevesebbet tudunk. A gyakorlat tanulmányozása közelebb vihet az előző pontban említett szervezeti tényezők feltárásához és megértéséhez: a továbblépéshez elsősorban empírikus kutatásokra van szükség, amely statisztikai elemzéseket és egyedi esetek vizsgálatát egyaránt magában foglal. Az empírikus vizsgálatok különösen fontos kérdése az, hogy milyen szempontok mérlegelése alapján hoznak döntéseket belső átadási kérdésekben a gyakorló vezetők.

c/ Hazánkban néhány szórványos és bizonyos értelemben mesterséges kísérlettől eltekintve napjainkban kezd megindulni a decentralizált, nyereségközpontos redszerek elterjedése. A hazai körülmények vizsgálata, a külföldön kidolgozott módszerek adaptálása, az első megoldások figyelemmel kísérése és elemzése segítséget adhat a gyakorló vállalatvezetőnek ahhoz, hogy elkerüljék azokat a csapdákat, amelyekbe külföldi kollegáik beleestek.

d/ A fejlődő hazai tulajdonosi rétegnek és a hazai jogrendnek egyaránt fell kell készülnie a belső árakkal történő nyereségmanipuláció kezelésére, az ebből adódó konfliktusok megoldására; a kutatásnak elő kell segítenie ezt a folyamatot. A társasági jelentések, beszámolók felhasználóinak (legyen akár a tulajdonosokról, akár a hitelezőkről vagy az államról szó) tudniuk kell, hogy a belső árképzés rendjének vagy maguknak a belső áraknak a megváltoztatása milyen következményekkel jár.

d/ Hosszú távon arra kell számítanunk, hogy a magyar gazdaság is szervesen beépül az egyre inkább nemzetközivé váló gazdasági élet szövetébe. Ennek az egyik logikus következménye az lesz, hogy a külkereskedelmi forgalmunkban egyre nagyobb hányadban jelennek meg majd a belső árak: a nem (csak) piaci, hanem sokféle egyéb megfontolás alapján, vállalati központi szabályozással létrehozott árak. A kutatásnak időben fel kell tárnia, hogy ebben a helyzetben a magyar gazdaságot milyen veszteségek érhetik, és ötleteket kell adnia a probléma állami szintű kezeléséhez, különös tekintettel a számviteli és az adózási rendszerre.      

Források

Bierman, H. – Dyckman, T.: Managerial cost accounting. Macmillan, New York, 1976.

Bőgel György: A több üzletágban tevékenykedő vállalatok szervezete és stratégiája. Kandidátusi értekezés, 1993.

Borkowski, S.: An investigation into the divergence of theory from practice regarding transfer pricing methods. Ph.D. dissertation, Temple University, 1988.

Cooper, R. – Kaplan, R.: How cost accounting distorts product costs. Management Accounting, 1988./a, április

Cooper, R. – Kaplan, R.: Measure costs right: make the right decisions. Harvard Business Review, 1988./b, szeptember-október

Cyert, R. – March, J.: A behavioural theory of the firm. Prentice Hall, 1963.

Dearden, J.: Management accounting. Prentice-Hall, 1988.

Dobák Miklós: Szervezetalakítás és szervezeti formák. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1988.

Eccles, R.: Control with fairness in transfer pricing. Harvard Business Review, 1983. november-december

Emmanuel, C.: Transfer pricing in the corporate environment. PhD szakdolgozat, University of Lancaster, 1976.

Hirshleifer, J.: On the economics of transfer prices. Journal of Business, 1956. július

Hirshleifer, J.: Economics of the divisionalised firm. Journal of Business, 1957. április

Kaplan, R.: Advanced management accounting. Prentice-Hall, Englewood Cliffs, 1982.

Kaplan, R. – Atkinson, A.: Advanced Management Accounting. Irwin, 1989.

Lawrence, P. – Lorsch, J.: Organization and environment. Homewood, Illinois, 1969.

Porter, M.: Competitive advantage. The Free Press, London, 1985.

Ronen, J. – McKinney, G.: Transfer pricing for divisional autonomy. Journal of Accounting Research, 1970. tavasz

Tomkins, C.: Financial planning in divisionalised companies. Haymarket Press, 1973.

Tomkins, C.: Making sense of cost-plus transfer prices where there are imperfect intermediate good markets by a “pragmatic-analytical” perspective. Management Accounting Research, 199O. 1. sz.

Tomkins, C.: Corporate resource allocation: financial, strategic and organisational perspectives. Basil Blackwell, London, 1991.

United Nations (report): Transnational corporations in World Development. U.N. New York, 1978.

U.S. Treasury Consultative Paper: A study of intercompany pricing under S482, Notice 88-123, 1988.

Watson, D. – Baumler, J.: Transfer pricing. A behavioral context. The Accounting Review, 1975. július

 

Hozzászólások (0)